Szerzői jogi nyilatkozat
A honlapon található mesék és történetek saját szellemi alkotások, minden elemük általam kitalált. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy más művekkel pusztán a véletlen műve.
A tartalmak nem módosíthatók, és sem részben, sem egészben nem használhatók fel a szerző előzetes, írásos engedélye nélkül.
1.) Kőkapu kulcsa
🔑 A Kőkapu és a kulcs legendája
(Badacsony egyik legkedvesebb, félig igaz, félig mesévé vált története).
A Badacsony oldalában álló Kőkapu nevét arról kapta, hogy a régi bazaltbánya fejtése során a hegyoldalban egy hatalmas, kapuszerű nyílás alakult ki. A két oldalt meredek bazaltfal, középen pedig egy természetes „bejárat” nyílik a Tapolcai medencére — mintha a hegy maga tárná ki az ajtaját.
A helyiek már régóta így hívják: Kőkapu.
De a legenda szerint a kapu csak annak nyílik meg igazán, aki tudja, hogyan kell „belépni” hozzá.
…és itt jön a történet, amit minden badacsonyi ismer, de mindenki kicsit másképp mesél.
🔑 A Kőkapu kulcsa – Sanyi bácsi tréfája, amelyből legenda lett.
Egy nyári napon két turista érkezett a Kőkapu alatti szőlősorokhoz. A fenyvesek felől jöttek, kissé eltévedve, kissé lihegve és meglátták a tőkék között dolgozó, kalapos, bajszos Sanyi bácsit, a hegy egyik legöregebb gazdáját.
– „Kezit csókolom, merre találjuk a Kőkaput?” – kérdezték udvariasan. Sanyi bácsi megtámaszkodott a kapáján, végigmérte őket, majd komolyan bólintott.
– „Megmutatom én, merre van… de a kulcsot viszik-e?”
A turisták egymásra néztek, elsápadtak egy pillanatra. – „Miféle kulcsot…?” – kérdezték aggódva.
Sanyi bácsi erre előhúzott a zsebéből egy régi, kopott, rozsdás, tenyérnyi nagy kulcsot, olyat, amilyet már csak mesékben látni.
A turisták döbbenten nézték. – „Ezt… ezt kell vinni?” – „Hát persze!” – mondta Sanyi bácsi teljes komolysággal. – „Kapuhoz kulcs is kell.”
A két turista óvatosan átvette a kulcsot, mintha valami varázstárgy lenne. Sanyi bácsi pedig megmutatta az utat és utánuk szólt:
– „Ha kinyitották, hozzák vissza, mert más is menne ám!”
A turisták felmentek a Kőkapuhoz és amikor meglátták a hatalmas sziklaívet, rájöttek, hogy a kulcs persze csak tréfa volt… De a kulcsot mégis visszavitték, mert valahogy úgy érezték, hogy a hegy tényleg „engedélyt adott” nekik a belépésre.
Sanyi bácsi pedig csak mosolygott a bajsza alatt.
2.) A Badacsonyi Átcsúszás meséje.
Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Badacsony oldalában a sok Olaszrizling között már csak néhány bátor Kéknyelű szőlőtőke kapaszkodott a kövek közé, élt itt egy különös ember, különös gondolatokkal. Ifjan kalandvágyból messzi országokba vándorolt, bejárta a világot, és mindenhol tanult valamit a szőlőről, a borról, és főleg az emberekről. Amikor pedig visszatért, úgy döntött: Feléleszti a Badacsony régi szőlőművelő hagyományait és borainak hírnevét. Életre kelti a Badacsony szőlőhegyének régi dicsőségét és ízeit.
A hegy felé Félúton állt a kedvenc szőlőlugasa. Fából ácsolt, szélvédett hely volt, ahonnan csodás kilátás nyílt a Balatonra. Egy különösen hideg télen, amikor a tó vastagon befagyott, barátai gyűltek össze nála borkóstolóra. A lugasban pattogott a tűz, a poharakban gőzölgött a hegy leve, és a jókedv úgy terjengett, mint a frissen sült mangalicahús illata.
A férfi egyszer csak megállt, kinézett a jégmezőre, és huncut mosoly jelent meg az arcán.
– Barátaim! Mit szólnátok egy kis kalandhoz? – kérdezte, mert eszébe ötlött a régi idők, amikor a bort lovaskocsival vitték a jégen át a déli partra, és gabonával tértek vissza.
– Csússzunk át a Balatonon! Badacsonyból egészen Fonyódig!
A társaság először csak persze nevetett, de a bor bátorságot adott, a jég pedig olyan vastag volt, hogy még a szél is megállt rajta. Így vastag kesztyűt, kabátot húztak, és elindultak a csillogó jégtáblákon.
A Balaton halkan ropogott a lábuk alatt, a holdfény fénylő csíkot húzott a jégre, és a barátok úgy siklottak, mintha a tó maga simítaná előttük az utat. Fonyódon forró tea és nagy csodálkozó, de mosolygó tekintetek várták őket.
A kaland híre gyorsan terjedt, és attól a téltől kezdve, valahányszor a Balaton vastagon befagyott, a badacsonyiak és a fonyódiak összegyűltek, hogy együtt csússzanak át a jégen. Így született meg a Badacsonyi Átcsúszás, a tél egyik legkedvesebb, legvidámabb hagyománya.
És bár azóta sok minden változott, egy dolog biztos: ha a jég az úr, Badacsonyban mindig akad egy kis kaland.
3.) A Badacsonyi 4 Törpe meséje
Tél borította a Badacsonyt. A fák ágairól hófehér zuzmara csüngött, a csend olyan mély volt, hogy még az őzek lépése is messzire koppant a fagyott avaron. A szarvasok óvatosan lépkedtek a hegyoldalban, mintha ők is tudták volna: ezen a vidéken nem csak az állatok járnak ám. A Rózsakő mögött, egy rejtett kis barlangban élt a hegy négy hírhedt törpéje: Rizling, a fürge, Murci, a morgós, Mirci, a kíváncsi, és az öreg, bölcs Bakator, aki már akkor is a hegyen lakott, amikor a Balaton még jóval nagyobb volt. A törpék télen különösen élénkek voltak. Amikor a gazdák behúzódtak a meleg házaikba, ők nesztelenül besurrantak a pincékbe. Végig kóstolták a hordók tartalmát, megdézsmálták a legfinomabb borokat, és jókedvűen vitatkoztak, melyik gazdaé a legzamatosabb nedű.
Nyáron sem voltak ártatlanabbak: a legszebb, legmézédesebb szőlőfürtöket csenték el a tőkékről. A gazdák már évek óta keresték a titokzatos tolvajokat, de soha, senki nem látta őket. Csak a nyomok maradtak: apró lábnyomok a hóban, megcsócsált fürtök, félig üres hordók.
Egyik téli estén a törpék különösen jó kedvükben voltak. A hold fényében hótáncot jártak, énekeltek, és virágos jókedvvel ballagtak hazafelé a csendes hegyoldalban. A nevetésük messzire szállt, még a szarvasok is felkapták a fejüket. Csakhogy a hátul baktató öreg Bakator egyszer csak megbotlott egy kiálló gyökérben, és elterült a puha hóban.
Hé… várjatok…! – nyögte, de a többiek olyan jókedvűen daloltak, hogy észre sem vették a hiányát. Bakator ott maradt a hidegben, mozdulatlanul. Hűha… ebből nagy baj lesz, ha a gazdák találnak rá! – gondolta magában, de már nem volt ereje tovább menni. Nem sokkal később a közelben lakó vincellér leánya, Malvinna, Júdásfüle gombát keresett a téli erdőben. Ahogy a hóban kiterülve meglátta a kis törpét, felsikoltott.
Ó te jó ég! Egy törpe! – kiáltotta.
Bakator is felriadt, és ugyanúgy megijedt a leánytól, mint a leány tőle. Egy pillanat alatt felpattant és elszaladt, már amennyire az ereje engedte. Malvinna azonban nem tudta kiverni a fejéből a kis lényt. „Hiszen fázik… bajban van… nem hagyhatom ott!” – gondolta. Visszasietett, és amikor újra meglátta a remegő törpét, már nem félt. Ölbe vette, meleg kabátjába bugyolálta, és kulacsából forralt bort adott neki. A meleg ital átjárta Bakator tagjait, és lassan visszatért belé az élet. Malvinna hazavitte a törpét a Rózsakő mögött megbújó barlanghoz. Rizling, Murci és Mirci először gyanakodva nézték a leányt, de amikor látták, hogy az öreg Bakator milyen hálásan mosolyog, ők is felengedtek. A törpék megmutatták Malvinnának a hegy titkait: a legjobb gombalelő helyeket, a rejtett ösvényeket, a mohával fedett sziklákat, ahol télen is terem valami. Malvinna pedig hálából finom szőlőt hozott nekik, és kulacsában aranyló bort. A törpék úgy érezték, mintha a hegy maga ajándékozta volna őket. Attól a naptól kezdve megszűnt a pincék dézsmálása. A szőlőfürtök boldogan sütkéreztek a nyári napfényben, a gazdák pedig csodálkoztak, hogy hirtelen minden rendben van.
A törpék megtanulták: néha egyetlen jószívű ember elég ahhoz, hogy a hegy békéje helyreálljon.
És hogy ne feledjék ezt a különös, csodás találkozást, a hegy lakói, emberek és törpék egyaránt, úgy tartják: január 23. a Badacsonyi törpék emléknapja, amikor a barátság, a segítség és a hegy titkos lakói előtt tisztelegnek.
Aki pedig ezen a napon a Rózsakőnél jár, talán még hallhatja is a törpék halk énekét a barlang mélyéről.
4.) A Tepéncsi tulipán jóslata
Badacsonyörsi hegy Badacsony hegyre kacsintó oldalában, ahol a szél mindig egy kicsit édesebben fúj, ott emelkedik a Tepéncs domb. A domboldalban gyakran játszott együtt két kislány: a tekintetes Szabóvári Szabó úr csinos, copfos lánya, Márika, és a Kovácskerti Kovács szőlősgazda vidám, örökké mosolygó leánya, Bábika.
Egyik őszi délután, amikor már javában tartott a szüret, valami különös ragyogásra lettek figyelmesek a domboldalban. A szőlősorok között, ahol ilyenkor már csak levelek és fürtök szoktak lenni, egy magányos tulipán nyílt. Későn, nagyon későn – mintha eltévesztette volna az évszakot.
A lányok köréje guggoltak, és a tulipán halkan, alig hallhatóan suttogni kezdett:
– Egyikőtök lesz a Tepéncsi tulipán… akihez mindenki örömmel tér vissza, akit szeretet vesz körül, és akinek neve messze száll majd a dombok között.
Márika és Bábika összenéztek. Mindkettőjük szíve megdobbant – hiszen ki ne szeretne ilyen jóslatot magának?– Biztos én leszek! – jelentette ki Márika, és megpödörte a copfját. – Dehogyis, én! – vágta rá Bábika, és karba tette a kezét.
A vita egyre hevesebb lett, míg végül sértődötten hátat fordítottak egymásnak. Egyik jobbra, másik balra fordult. A tulipán pedig csendben lehajtotta a fejét, mintha tudná, hogy a jóslatok néha próbára teszik az embereket.
🌿 Tizenöt év múlva
Az idő elszaladt, mint a szél a hegyoldalban. A két kislányból fiatal nő lett, és útjaik messzire sodródtak egymástól. De egy szüretkor – épp tizenöt évvel később – mindketten visszatértek a Tepéncs dombra.
A domboldalban újra ott állt egy későn nyíló tulipán. Ugyanúgy, ugyanott.
Márika és Bábika egyszerre értek oda, és amikor egymásra néztek, a régi sértődés elszállt, mint a köd a Balaton fölött.
A tulipán ismét megszólalt:
– A Tepéncsi tulipán nem egyetlen lány. Hanem az, aki visszatér ide szeretettel, és aki emlékszik arra, hogy a barátság fontosabb minden jóslatnál. A két egykori kisleány ekkor megértette: a jóslat róluk szólt – kettejükről együtt. Mert a Tepéncsi tulipán nem egy név, hanem egy szívbéli kötés.
Szüretkor keresd a Tepéncsi tulipánt.
5.) Péntek-árok és a Szombat-árok versenye
Sűrűn esett az eső a Badacsony oldalán, és a szőlősorok levelei úgy csillogtak, mintha mindegyik apró zöld tükör lenne. A Péntek-árok és a Szombat-árok pedig – ahogy ez minden héten egyszer megtörtént – épp nagyban vitatkoztak. Én vezetem le gyorsabban a vizet a hegyről – dicsekedett Péntek-árok, és olyan büszkén csobogott, hogy még a bazaltkövek is megkoccantak a nevetéstől. Ugyan már, kacagott vissza Szombat-árok, én vagyok a hétvége kezdete, minden vízcsepp nálam gurul a legvidámabban! A két árok úgy civakodott, hogy még a fenyők is csóválták a koronájukat. A szőlősorok szomjas levelei izgatottan susogtak. Csak siessetek, ti két csobogó bajnok, mert nagyon várjuk már a friss vizet! Az eső erre még gyorsabban hullott, mintha csak azt mondaná: „Rajta, rajta, kezdődjék a verseny!” A bazaltkövek gurultak, pattogtak, mintha dobpergést adnának a nagy eseményhez. A két árok egyszerre indult meg a hegyoldalon. Péntek-árok gyorsan kanyargott, mint aki már előre megtervezte az útját. Szombat-árok viszont olyan vidáman csobogott, hogy a vízcseppek kacagva fröccsentek szét, és még a levelek is vele nevettek.
A végén persze egyszerre értek le Badacsonytomaj határába, ahol a szőlők boldogan itták magukba a friss vizet. Döntetlen – mondták a levelek, és olyan hangosan kacagtak, hogy még a hegy is visszhangozta. Azóta a Péntek‑árok és a Szombat‑árok nem vitatkoznak többé. Ha eső jön, összefognak, és együtt vezetik le a vizet a hegyoldalról — vidáman, csobogva, mintha csak azt mondanák:
„Péntek vagy szombat, mindegy — a fontos a boldog Badacsony-hegy!”
6.) A Badacsonyi Fenyvesallé Téli Legendája
A Badacsony vasútállomásánál, ahol télen a szél úgy süvít végig a fenyvesallén, mintha régi titkokat hordozna, állt egy apró buszmegálló. A hó olvadó latyakban csorgott le a járda szélén, és a hegy felől érkező hideg illatában ott volt a borospincék mély, földes aromája.
A környéken mindenki ismerte a kiskastélyt a hegyoldalban. Régen egy módos családé volt, de az örökség körül akkora viszály támadt, hogy a falu még évtizedek múltán is suttogva emlegette. A két féltestvér – Dénes és Márton – sosem tudtak megegyezni. Irigység, régi sérelmek, kimondatlan vádak mérgezték a kapcsolatukat.
A kastély mellett lakott az iszákos szomszéd, Pista bá’, aki mindig tudni vélte, mi történik a hegyen. Azt mesélte, hogy amikor a hó olvadni kezd, és a fenyők között különös árnyékok mozognak, akkor visszatér a „kastély őre”. A gyerekek persze nevettek rajta, de a felnőttek sem voltak biztosak benne, hogy csak részeg mesék ezek. Egy téli estén Dénes, a fiatalabb féltestvér, bosszútól fűtve úgy döntött, megleckézteti Mártont. A kastély örökségét ugyanis végül Márton kapta, és Dénes ezt sosem tudta lenyelni. Kartonból kivágott egy emberalakot, hosszú kabáttal, kalappal, és a fenyvesallé egyik fájára függesztette. Úgy helyezte el, hogy a szél mozgassa, mintha élne. Azt akarta, hogy Márton megijedjen, amikor éjjel hazafelé tart a borospincéből. A szél belekapott a kartonfigurába, és az árnyék úgy táncolt a hófoltos úton, mintha valaki tényleg ott lógna. A fenyők zúgtak, a holdfény pedig ezüstös csíkokat húzott a megálló felé vezető ösvényre. Márton azonban azon az estén nem jött. Pista bá’ viszont igen. A szomszéd, aki a pincék felől tántorgott hazafelé, meglátta a mozgó alakot, és azt hitte, a régi legenda kelt életre. Szívhűdéses’ijedtében megfogadta, ha ezt most túléli, nem viszi magával a kastély őre, soha többet egy pohár bort meg nem iszik!
Nna, másnap reggel már az egész falu nagy nevetgélések közben arról beszélt, hogy „visszatért a kastély őre”, megijesztve az öreg iszákost! A történet futótűzként terjedt, és Dénes rájött, hogy a tréfája nagyon jól sikerült, de az örökség változatlanul Mártonnak maradt. Dúlt-fúlt mérgezve saját és a mellette élők életét.
A fenyvesallé csendes lett, mintha a szél is megnyugodott volna. A kartonfigura pedig ott maradt a hóban, összegyűrődve, jelentéktelenül – mint minden bosszú, ha végül kimondják az igazságot.
7. ) Valentin-napi mese
A Badacsony oldalából figyelt a Bagolyvár-domb, komoly, öreg, bölcs tekintettel. Vele szemben, kissé alacsonyabban, de annál vidámabb kedéllyel terpeszkedett az Örsi hegy oldalán a Tepéncsi Rókaluk-domb, amelynek oldalában egy régi rókavár bújt meg. A két domb jó barát volt. Évszázadok óta nézték egymást, beszélgettek a szelek nyelvén, és figyelték, hogyan változik alattuk a világ. Egy februári estén, amikor a levegőben már ott lebegett a tavasz ígérete, a Rókaluk-domb izgatottan szólt át a Bagolyvárnak: Hallod, öreg barátom? Valami különös történik ma éjjel! Érzem én is – morajlott vissza a Bagolyvár mély hangon. Mintha két szív dobogna egyszerre a völgyben.
És így is volt. A szőlősorok között két vörös bundájú árny suhant. Az egyik a Bagolyvár felől érkezett: Róka Rezső, a környék legfurfangosabb, de legszelídebb rókája. A másik az Örsi Tepéncsi Rókalukból jött: Róka Rózsi, aki híres volt arról a csavaros leányeszéről’ amivel mindenféle bosszúságot okozott a tyúkudvar gazdáinak. Mindketten ugyanarra a zsákmányra vadásztak: egy kövér, álmos vadkacsára, amely a nádasban szunyókált. Rezső jobbról lopakodott. Rózsi balról.
És amikor egyszerre ugrottak – puff! – egymásnak ütköztek. A vadkacsa felháborodott hápogással felröppent, és eltűnt a sötétben. A két róka pedig ott maradt egymással szemben, kissé kótyagosan, de annál nagyobb csillogással a szemében.
Te vagy az oka, hogy elszállt a vacsorám – morogta Rezső, de a bajsza alatt mosolygott.
Én? Te ugrottál elém! – felelte Rózsi, de a szeme vidáman csillogott ám.
A dombok csendben figyelték őket. A Bagolyvár sóhajtott: Nézd csak, barátom… ez bizony szerelem első koppanásra. A Rókaluk-domb kuncogott: Bizony, bizony. A vadkacsa elszállt, de valami sokkal fontosabb maradt itt.
Rezső és Rózsi még sokáig beszélgettek a csillagok alatt. Meséltek egymásnak rókakölyökkori csínyekről, kedvenc búvóhelyekről, és arról, milyen jó lenne együtt vadászni de nem ám egymás ellen, hanem egymásért. A két domb pedig, mint két öreg nagyszülő, meghatottan nézte őket.
Látod, Bagolyvár? – szólt a Rókaluk. A szerelem néha egy elszalasztott vacsorával kezdődik.
…és egy közös jövővel folytatódik – felelte a Bagolyvár.
Itt vége a mesének! De nincs vége a szerelemnek. Legyetek boldogok KisRókák!
8.) A Kis Tó Titka – 2 részes mese Badacsony földjéről
I. rész – A római harcos, akit elnyelt a Balaton
Kr. u. 355-ben, amikor a Balaton még szélesebb, mélyebb és vadabb volt, a mai Badacsonytomaj és Badacsonyörs között egy gazdag római villa állt. A villát szőlőskertek ölelték körbe, rabszolgák dolgoztak a tőkék között, és a birtok ura messze földön híres volt boráról és vendégszeretetéről. A villában szolgált egy harcos is: Lucius Marcellus, a császár egykori katonája. Erős volt, becsületes, és a villa ura nagyra tartotta. Ez azonban nem mindenkinek tetszett. A féltékenység és irigység lassan gyökeret vert egy másik szolgáló szívében, aki attól tartott, hogy Lucius egyszer átveszi a helyét. Egy este, amikor a villa lakói ünnepeltek, a féltékeny szolgáló alattomosan megmérgezte Lucius borát. A harcos még érezte, hogy valami nincs rendben, de már késő volt. A szolgáló , hogy eltüntesse tettének nyomát, a félholt katonát a Balaton partjára vonszolta, és a sötét vízbe lökte. Lucius teste elsüllyedt, de páncélja – a lemezes pikkelypáncél, kardja és pajzsának domborított fémdísze – fennakadt a tó fenekén egy természetes mélyedésben. A Balaton hullámai lassan betemették hordalékkal, korhadt ágakkal, és a harcos emléke eltűnt az idő homokjában. A villa rommá lett, a szőlők új gazdákra találtak, a rómaiak eltűntek – de Lucius páncélja ott maradt, csendben, évszázadokon át.
II. rész – A kis tó, amely őrizte a múltat
Évszázadokkal később, a Balaton visszahúzódása után a két település között egy aprócska tó alakult ki. A helyiek csak úgy hívták: a Kis Tó. Sekély volt, gyorsan befagyott, és minden télen a környék gyerekei itt tanultak meg korcsolyázni. Vérremenő’ hokimeccsek, nagy nevetések, forró tea, családi délutánok, baráti traccspartik- a tél első igazi öröme. A Balaton ritkán fagyott be ilyen korán, így a Kis Tó különleges ajándék volt. Aztán egy évben hatalmas esőzések jöttek. A víz megáradt, és a Kis Tó természetes gátja – amelyet senki sem tudta, mi tart össze – egyszer csak átszakadt. A tó vize elfolyt a Balatonba. A gátat nem kő, nem gyökér, nem emberi kéz tartotta össze, hanem Lucius Marcellus páncéljának maradványai. A lemezes pikkelypáncél, a kard, és a pajzs fémdomborítása évszázadokon át úgy feküdt a hordalék alatt, hogy természetes akadályként fogta vissza a vizet. Amikor a nagy esőzések kimosták a rétegeket, a római harcos csontjai és felszerelése előkerült – és vele együtt a gát is megszűnt. A régészek örültek a ritka, kivételes leletnek, de a helyiek azonban elszomorodtak. A Kis Tó eltűnt. A Balaton pedig már csak ritkán fagy be annyira, hogy biztonságosan lehessen rajta korizni. A jégpálya helyén most csak nádas és sás van. A tél már nem olyan, mint régen. A helyiek úgy tartják, hogy Lucius Marcellus szelleme évszázadokon át őrizte a Kis Tavat. A gát, amelyet páncélja tartott, nem véletlenül állt olyan sokáig. De eljön az idő, amikor újabb bátor katona harci páncéljával újraépíti a gátat! Mindenki nagy örömére!
9.) Az Etázs legendája
Egyszer akkor régen, amikor a Badacsony oldalában még működött a kis bazaltbánya, a falu végén élt egy vékony, szeplős arcú fiú: Zolcsika, a bányászok vízhordója. Minden reggel egy nagy fakantával indult útnak, és a hegy oldalában futó ösvényen hordta fel a friss vizet a dolgozóknak. A bánya fölött magasodott a hatalmas, lépcsőzetes bazaltfal. A bazaltorgonák úgy álltak egymás fölött, mintha a hegy maga épített volna magának egy fekete kőből készült palotát. Egy forró nyári délután a hegy mélyéről különös morajlást hallatszott. A bányászok azonnal tudták, hogy ez rossz jel, de dolgoztak tovább — a bazalt akkoriban nagy kincs volt. Zolcsika épp vizet vitt fel, amikor a hegy megremegett. A bazaltfal egyik felső „emelete” megindult, és hatalmas robajjal lezúdult a völgy felé. A bányászok kiabálva menekültek, de Zolcsika nem futott el. Ahelyett, hogy magát mentette volna, visszarohant a bánya bejáratához, ahol két idősebb munkás rekedt bent. A fiú segített nekik kijutni, és mindhárman épp időben értek ki, mielőtt a bejáratot elzárta volna a lezúduló kőtömeg. A bányászok megmenekültek — Zolcsikának köszönhetően. A bányát évekkel később bezárták, de a helyiek nem akarták, hogy a kisfiú bátorsága feledésbe merüljön, így a bazaltomlás aljában, a fenyvesek között egy kis emlékhelyet raktak össze bazaltkövekből. Nem volt rajta tábla, csak egy lapos kő, ahová mindenki letehetett valamit: egy kavicsot, egy fenyőtobozt, vagy csak a kezét.
Évtizedekkel később a turisták felfedezték a helyet. Valaki egyszer eldugott egy papirost az emlékhely kövei közé a nevével. Aztán még valaki. Aztán egy dátum. Aztán egy szerelmespár két monogramja.
Így lett az Etázs aljában álló kis bazaltkőből rakott emlékhely a Badacsony egyik titkos „beíró helye”, ahol az arra járók feljegyzik: a nevüket, a dátumot vagy egy apró üzenetet a hegynek. És ha csendben figyelsz a fenyvesben, néha úgy tűnik, mintha a bazaltfal mélyéről egy vékony fiúhang szólna:
„Vizet hoztam… minden rendben.”
10.) A Badacsony titkos járatainak legendája. Rövid krimi Zilka nyomozóval.
A helyiek szerint a hegy alatt járatok húzódnak, régi római pincék, elfeledett összeköttetések, amelyekben néha furcsa zajok hallatszanak.
Zilka badacsonyi lányként imádta a hegy történeteit, meséit, ismert minden zeg-zugot a hegyen, de még a környéken is, ám mint nyomozó nem hitt a legendákban. És tudta, hogy ahol pénz van, ott mindig van valaki, aki még többet, még többet akar.
A történet egy bejelentéssel indult: Zilka gyerekkori barátnője, a Kővári Blanka, a környék egyik legjobb borászleánya azt állította, hogy valaki lopja és hamisítja a borát. A hordók körül valami nem stimmelt, a mérő szerint kevesebb bor volt a hordókban, a bor íze is megváltozott, de a pince riasztója soha nem jelzett. Zilka a pincében kezdte a nyomozást. Végig nézte a hordókat, körbejárt a pincében, megvizsgálta falakat és hoppá!! a pince falán egy hajszálrepedés futott végig alig láthatóan, és mögüle hideg levegő áradt. Aha! Itt kell keresni a tettest….. Az elbújt ajtó mögött jól láthatóan friss lábnyomok mutatták az útvonalat a bortolvajok felé. Zilka egyedül ment le a hegy sötét járataiba. Nem szeretett társaságban dolgozni, és nem akarta, hogy a barátnője útban, egyúttal veszélyben legyen. A járat keskeny volt, a falakon víz csorgott, a levegőben penész és régi bor szaga keveredett. A nyomok egy nagyobb terembe vezettek. A földön műanyag ballonok, hamis címkék, szivattyúk. A fal mellett egy asztal, rajta egy laptop, amelyen épp futott egy rendeléslista:
„Hungarikum Badacsonyi Prémium Kéknyelű –>2800 palack -> holnap éjjel szállítás.”
Zilka összeszorította a fogát mérgében. A terem másik oldalán halk beszéd hallatszott. Három férfi dolgozott: a különböző pincékből összegyűjtött bort öntögették össze, palackozták, csomagolták kartonokba. Profik voltak. Gyorsak voltak. És veszélyesek! A mi nyomozólányunk elővette a fegyverét, de addigra a borhamisítók is észrevették. Az egyik férfi előkapott egy csavarkulcsot, a másik egy bicskát, a harmadik pedig a kijárat felé indult. Állj! Rendőrség! – mordult rájuk Zilka. A férfiak nem álltak meg. A járatban üldözés kezdődött. A mennyezet alacsony volt, a talaj csúszott, a levegő fojtó volt, így lihegve futott utánuk, a zseblámpa fénye ugrált a falakon. A járat hirtelen kettéágazott. A férfiak balra futottak. Zilka jobbra. Nem tévedésből. Tudta, hogy a hegy alatti utak összeérnek. A hegyet úgy ismerte mint a tenyerét! A bűnözőket sem kevésbé. A két járat egy nagyobb csarnokban találkozott. A borhamisítók berontottak – és Zilka már ott várt rájuk: Mondtam, hogy álljatok meg! A férfiak megtorpantak. A csarnokban csak a vízcseppek hangja hallatszott, ahogy a hegy lélegzett. A férfiak pedig tudták, hogy vége.
A rendőrség később átkutatta az egész járatrendszert. Kiderült, hogy a borhamisítók hónapok óta használták a járatokat, hogy észrevétlenül lopják a bort a környék pincéiből. A hamisított bort külföldre vitték, prémium badacsonyi címkével. A borhamisítók lebuktak, a járatokat lezárták. Zilka nyomozó pedig, amikor a nyári napsütésben kilépett a nagypapája présháza elé, felnézett a hegyre. A szél végigsöpört a szőlősorokon. Mintha a hegy azt mondta volna: „Jól dolgoztál.”
A Rózsakőtől a Korkován felé vezető kacskaringós, lépcsős, szűk, néhol kifullasztóan meredek ösvény egyik kanyarját a helyiek csak HűtőSZekrénynek hívják, ahol jó megpihenni, mert a földből a legnagyobb melegben is hűvös levegő áramlik a megfáradt kirándulókra.
11.) A Ranolder‑kereszt nagy legendája
Réges-régen, amikor Ranolder János püspök először érkezett a Badacsony tetejére, hosszú ideig csak állt, nézte a szikrázó Balatont, a szőlőket, a szomszédos hegyeket, és végül halkan ezt mondta:
„Aki már a világon minden szépet látott, az ideérkezve minden szépet ezen az egy helyen megláthat.”
A püspök annyira megszerette a hegyet, hogy elhatározta: hálából egy hatalmas keresztet állít a csúcsra, amely messziről is hirdeti a hegy szépségét és Isten dicsőségét. A kereszt hatalmas, fehér köveit a hegy lábánál faragták ki. A kövek olyan fényesen csillogtak a napban, mintha maguk is az égből hullottak volna. A legenda szerint 40 erős bivaly fogott össze, hogy a köveket felhúzzák a meredek hegyoldalon. A bivalyok lassan, nehézkesen, de kitartóan vitték a terhet — a hegy népe még sosem látott ekkora munkát. Amikor azonban felértek a csúcs közelébe, és a szomjas bivalyok először pillantották meg a Balaton hatalmas, csillogó vizét, azt hitték, hogy már csak néhány lépésre van a víz. A csorda egyszerre indult meg lefelé, rohantak csillogó víz, az ígéret felé. De a hegyoldal meredek volt, a sziklák élesek, és a bivalyok nem tudtak megállni. A legenda szerint mind a negyven állat lezuhant, és a sziklák között lelte halálát. A hegy népe napokig gyászolta őket. A püspök pedig azt mondta: Ha ennyi áldozat árán épül a kereszt, akkor annak örökké állnia kell.
A bivalyok tragédiája után a hegy népe még nagyobb tisztelettel dolgozott. A kereszt végül felkerült a helyére, és amikor a püspök megáldotta, a Balaton fölött különös, aranyszínű fény derengett. A helyiek úgy tartják:
Aki a kereszthez felér, annak a hegy megmutatja mindazt a szépséget, amit a püspök látott — és talán még többet is.”
12.) A Badacsonyi Füst – 1849 árnyékából
A badacsonyiak gyülekeztek a hegy lábánál, mert hírek jöttek: a szabadságharc lángja elérte a Balaton-felvidéket is. A faluban élt egy férfi, akit csak úgy hívtak: Kovács Bálint, a Kőverő. Nem azért, mert kovács volt, hanem mert olyan erővel tudta megütni a bazaltot, hogy a szikra messzire repült. Azt mondták róla, ha egyszer fegyvert fog, azt nem teszi le, amíg az ügy el nem dől. Március 15-én, amikor Pesten kimondták a szabadság szavait, Badacsonyban még csak a szél hozta a hírt. De mire a nyár eljött, a hegy oldalában már gyakorlatoztak a nemzetőrök. Bálint is köztük volt. Nem beszélt sokat, de amikor kellett, elől állt a sorban, harcban. Aztán jött 1849 tavasza. A remény. A győzelmek. Azt hitték, a hegy is mosolyog. De a mosoly hamar eltűnt. Mert jött a hír: a cár serege előre tört. Külső segítség. Idegen csizmák. Olyan túlerő, amit ember nem állíthat meg puszta elszántsággal. A badacsonyiak nem értették, miért kell egy birodalomnak beleszólnia abba, hogy egy kis ország mit akar kezdeni a saját szabadságával. De a történelem nem kérdez, csak tapos. A nyár végére a harcok elértek a Balaton környékére is. A badacsonyi nemzetőrök egy kisebb csapatát küldték előre, hogy feltartsák az ellenség egyik oszlopát. Bálint vezette őket. Tudták, hogy nem győzhetnek, de azt is, hogy időt nyerhetnek. És néha az idő többet ér, mint a fegyver. A harc rövid volt, de vad. A bazaltorgonák visszhangozták a lövéseket, mintha maga a hegy is belekiáltott volna a küzdelembe. Bálint utolsónak maradt talpon. A legenda szerint, amikor elfogyott a lőszere, a puskatussal folytatta, és amikor az is eltört, a saját két kezével. Végül leverték őket. Külső segítséggel, túlerővel, könyörtelenül. A hegy lábánál még napokig égett a bozót, a füst pedig lassan kúszott fel a bazaltfalakra. Azóta minden március 15-én, amikor a szél a megemlékezés fáklyáit lobogtatja, a badacsonyiak szívében, lelkében fellobban az a makacs el nem engedett szabadságvágy, amelyet sem a túlerő, sem a gyorsan múló idő, sem birodalmak árnyéka nem tudott kioltani.
13.) A Rodostói Vándor és a Badacsonyi Szőlőskalács Legendája
Egyszer, nagyon régen, az 1800-as évek végén különös idegen érkezett a Badacsony aljába. Magas volt, barna bőrű, és turbánt viselt a fején. A falubeliek csodálkozva nézték, mert ilyen embert még sosem láttak errefelé. A férfi neve Ali volt, és messzi földről, a tengerparti Rodostóból jött. Egyetlen célja volt: megtalálni a magyar bujdosók leszármazottait, akik a szabadságharc bukása után Rodostóban éltek száműzetésben. A turbános ismeretlen azt remélte, hogy talán itt, a Balaton környékén élnek még rokonai. Ali felkapaszkodott a Badacsony oldalába, hogy jobban lássa a vidéket. Ahogy a nap lassan lejjebb csúszott, elérkezett az ima ideje. A férfi megállt, elővette a kis, színes szőnyegét, letekerte a fenyők között, és kelet felé fordult, ahogy otthon szokta. A szél elcsendesedett, ahogy esténként tette mindig, Balaton tükrén aznapi utolsó arany csík búcsúztatta a napot. Ali pedig úgy érezte, mintha hazatért volna. Amikor befejezte az imát, a földre tett egy apró kavicsot, és azt mondta: Ez a hely legyen Rodostó emléke. Itt maradok, és ezzel meg is jelölte a helyet, ahol később felépült a Rodostó Turistaház.
A pék leánya
A faluban élt egy kedves, mosolygós lány az Emma, a pék egyetlen gyermeke. Minden reggel friss kenyér illata lengte be a házukat, és Emma híres volt arról, hogy a legfinomabb kalácsot ő tudta fonni. Amikor Ali először meglátta pékleányt a piacon, a szíve nagyot dobbant. Emma pedig elnevette magát, amikor a turbános idegen ügyetlenül próbált magyarul kérni egy cipót. A szerelem gyorsan szövődött közöttük. Ali letelepedett a faluban, segített a pékségben, és megtanulta a magyar szavakat — bár néha még összekeverte őket, amitől Emma mindig kacagott. Végül összeházasodtak, és a falu népe úgy fogadta Alit, mintha mindig is közéjük tartozott volna. Egy őszön, amikor a szőlő már édesre érett, Ali különös ötlettel állt elő: Emmikém, mi lenne, ha a kalácsodba szőlőt is tennénk? – Szőlőt? – csodálkozott a lány. – De hogyan? Ali mosolygott, és megmutatta: Megfőzte az érett, édes szőlőszemeket, átpaszírozta a szitán, kis vajjal kikeverte, hogy selymes krém legyen. Majd azt mondta: Kend meg ezzel a megkelt, kinyújtott tésztát. De ne sajnáld! Így is tett, bőségesen megkente, összefonta hármas fonásba, és pirosra sütötte. Amikor kivették a kemencéből, az egész falu megérezte azt a bódító illatot, ami semmi mástól, csak a finom badacsonyi szőlő és a kelt tészta összebarátkozásából született. A vándorok pedig vitték a hírét messze földre.
Így lett világhírű a Badacsonyi szőlőskalács, és így született meg a legenda, amelyet ma is mesélnek a Rodostó Turistaház környékén.
14.) A mamutok ajándéka
Az őskor hajnalán, amikor a Balaton helyén is még csak köd gomolygott, hatalmas mamutfiúk és mamutlányok játszottak a vidéken. Dübörgött alattuk a föld, amerre jártak, s a játékuk néha nagyobbra sikerült, mint gondolták. Egy napon az egyik mamut a játék hevében nagy lendülettel hanyatt esett a két óriási mancsát hátra csapta, hogy még a föld is megremegett, és ahol a keze a földet érte, két hegy emelkedett ki: a Badacsony és a Gulács. Ahogy mamut még tovább gurult, s ahogy oldalra fordult, hatalmas teste vájatot húzott a földbe. Így született meg a Tóti-hegy és az Örsi-hegy közötti völgy, amit mostanság már Vágásnak hívnak.
A játékos hempergésnek az lett vége, hogy a mamutleány mérgesen toppantott egyet, a helyén a föld mélyéből pedig meleg víz tört fel, olyan erővel, hogy a párája az égig szökött. A mamutok örömmel trombitáltak rá — hiszen jólesett nekik a meleg gőz a nagy játék után.
Sok-sok év telt el, a forrás csak folyt továbbra is, a mamutok már rég csak legendák voltak, amikor emberek telepedtek le a völgybe az életet adó meleg víz mellé, ami még mindig ott bugyogott, télen már messziről látszott, ahogy gőzölög. A hideg napokon a pára úgy szállt az ég felé, mintha csak mutatná az utat a fázóknak és a fájós lábúaknak. Az emberek odamentek ruháikat tisztára mosni, feredőzni’, és hamar rájöttek, hogy a víz különös erővel bír: meggyógyította a nyakmerevedést, a derékfájást, a zsibbadó lábakat.
Évek múltán kényelmes fürdőhelyet alakítottak ki körülötte. Csodás ősfás parkokban tüdőtisztító sétautak segítették a pihenést, a gyógyulást! Nyáron a hűs árnyékot adó fűzfák alatt kialakított pihenőkertekben, kényelmes padokon, télen pedig a jótékony meleg víz melengette medencékben gyógyította a zord idő elől menekülő embereket. Így lett a völgyből gyógyító hely!
A mamutok játékos ereje és a föld mélyének melege együtt teremtette meg azt a völgyet, amely azóta is gyógyít, vigasztal és pihentet mindenkit, aki arra jár.
És ha egyszer télen arra vetődsz, csak kövesd a felfelé szálló párát — biztosan jó helyre vezet.
15.) A Húsvéti Loccsanás legendája
(badacsonyi mese gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt)
Húsvét reggelén a Badacsony fölött olyan ragyogóan sütött a nap, mintha maga a Tavasz is ott ült volna a hegy tetején. A badacsonyörsi kemping strandján már kora délelőtt gyülekeztek a fiúk, lányok, barátok és iskolatársak. A levegő tele volt izgalommal, nevetéssel, és persze a nagy fogadás suttogásával:
Ki ér át gyorsabban a badacsonyi nagy strandra?
A horgászoktól kölcsönkért csónakokban egy fiú és egy lány ült, felváltva eveztek, hogy igazságos legyen a verseny. A többiek a parton kézfogással hosszú láncot alkottak, és úgy szurkoltak, mintha a világ legnagyobb bajnoksága zajlana éppen. A rajt után a két csónak fej-fej mellett haladt. A víz csillogott, a lapátok ritmusosan csapták a hullámokat, és a gyerekek hangja messzire szállt a tó felett. Amikor a badacsonyi nagy strand mólója felé értek, a várakozók már tapsoltak, ujjongtak. A két csónak egyszerre ért a bójához, ahol az iskolából kimaradt nagyfiúk álltak. Ők persze nem bírtak magukkal: hangos ünneplés helyett véletlenül — de tényleg teljesen véletlenül! — nekimentek az elsőnek érkező csónaknak. A csónak megbillent, és Cili, aki ügyesen belapátolta magukat az első helyre, egy hatalmas csobbanással a vízbe zuhant. A második csónak azonnal fordult volna, hogy segítsen, de az irigykedő nagyok közéjük álltak, és nem engedték őket. Cili kapaszkodott a csónak szélébe, de az evezéstől már nagyon elfáradt, keze lassan lecsúszott… és elmerült a vízben. Szerencsére a többiek észrevették. A láncot alkotó szurkolók ekkorra már a strandra értek, és együtt, gyorsan, ügyesen kimentették Zilkát. A lány köhögött, prüszkölt, de hamarosan már mosolygott is főleg amikor mindenki megölelte, és megígérték, hogy ez lesz a nap legnagyobb kalandja.
És így is lett.
Mire Cili átöltözött és átmelegedett, a parton már elkezdődött a nagy Húsvéti Locsolás Ünnepe.
Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere:
CsokiNyuszi, csokitojás kosárszám, illatos sonka, friss kenyérrel, pohár gyöngyöző Kéknyelű a felnőtteknek, játékos programok, és még egy sztárfellépő is, aki olyan dalokat énekelt, hogy még a hullámok is táncra keltek.
A gyerekek pedig boldogan locsolták egymást — hiszen ha már Cili így megfürdött, akkor más se maradjon szárazon!
A nap végére mindenki tudta: ebből hagyomány lesz.
És így történt, hogy minden évben, Húsvétkor, a Badacsonyi Strandon megrendezik a Húsvéti Loccsanást: csónakversennyel, locsolkodással, nevetéssel és Cili legendás vízbe esésének vidám emlékével köszöntik a Nyuszit és a Tavaszt.
16.) A Kata-domb legendája
( Saci, Gyula, a Kukucska és a Békakő története)
Badacsony oldalában, a felső kolónia alatt, az utolsó házsorok felett terült el egy kedves kis domb. A falubeliek csak így emlegették: Kata dombja.
A domb lábánál csörgedezett egy apró forrás, amit mindenki Gyula kútjának nevezett. Gyula, a csordás, nap mint nap füttyentve terelgette a teheneket a régi marhaitató vályúhoz, (ami a mai napig megtalálható, bár már benőtte a csipkebogyó) ami mellett magasodott egy nagy, sötét bazalttömb: a híres Békakő. A falubeliek szerint a kő figyel, hallgat, s olykor még meg is mozdul. Gyula felesége, Saci, csinos, kedves, mosolygós asszony volt. Szerette a természetet, és gyakran járt fel a dombra tyúkgombát, vadsóskát vagy az első fagy után bicskét szedni. A domb tele volt illattal, madárdallal, Saci pedig mindig énekelt, miközben gyűjtögette a Kata dombon termett finomságokat.
A környéken azonban élt egy különös, mogorva ember, akit mindenki csak Kukucskának hívott. A szomszéd faluból járt át a hegyen átvezető kis úton a pincéjébe, és rossz szokása volt, hogy a Békakő mögül leskelődött, onnan ijesztgette a lányokat, asszonyokat, köztük a Sacit is! Gyulával sokszor össze is vesztek emiatt, többször majdnem verekedésig fajult a dolog, de Kukucska nem tanult belőle.
Egy napon, amikor Saci épp a dombon gyűjtögetett, a bortól felbátorodott Kukucska odalépett hozzá, hogy megcsókolja. A fiatalasszony azonban nem hagyta magát: a kosarával akkorát suhintott a férfira, hogy annak rögtön elment a kedve mindenféle további közeledéstől. Morogva visszahúzódott a Békakő alá, és onnan leskelődött tovább.
Nna, szaladt is ám a mérges férj, a Gyula, aki már messziről kiabálta:
Te gazember! Meg ne lássalak többet a feleségem mellett, mert agyonváglak!
Kukucska erre előkapott egy furkosbotot a kő mellől, és fenyegetően hadonászni kezdett. Ahogy azonban dühösen felemelte a botot, a Békakő megmozdult. Egyetlen döndüléssel eldőlt, és maga alá temette a mérges férfit. Gyula nagy kiabálással, azonnal rohant segítségért, és a környéken lakó férfiak hamar szaladtak is, legörgették a követ szegény emberről, de addigra már késő volt: Kukucska kíváncsi életét nem lehetett megmenteni.
A falubeliek pedig azóta is azt mondják: A túl kíváncsi ember a Békakő alatt végzi!
17.) Szoroshad meséje
(A gulácsi Sáfáros Bandi és a tomaji Imrédi-Kozár Kálmán közti ütközet története)
A Badacsony hegy lábánál, ahol a Hármashegy tövéből indul az út Badacsonytomaj felé, húzódik egy különös, eső marta, szűk, mély árok. (mára a felette összebújó fák már alagutat alkotnak) Olyan keskeny, hogy éppen csak egy ökrösszekér fér el benne, két oldalán pedig szőlősorok kapaszkodnak a domboldalba. A falubeliek ma is csak így nevezik: Szoroshad.
Réges-régen ez az átjáró volt a legfontosabb útvonal Badacsonytomaj és a Nemesgulács faluhoz tartozó Köbölkút/Korkován között. Ezen jártak a mesteremberek, a szőlősgazdák, a kereskedők, és ezen vitték a Balaton partjára a hegy gyümölcsét, a bort. Aki ezt az utat birtokolta, azé volt a hegy északi oldala – és annak minden kincse. Ám egyszer eljött az idő, amikor a békés útvonal csatatérré változott.
A gulácsiak szemet vetettek Tomaj északi részének gazdag, gondosan művelt szőlőire. Úgy gondolták, ha már a hegy északi lábánál ők vannak közelebb, hát joguk is van hozzá. A régi idők területszerző háborúinak mintájára hadra fogták a férfiakat: kaszát, kapát, bunkósbotot markoltak, és elindultak, hogy megszerezzék, ami nem az övék.
A sereg élén Sáfáros Bandi, a termetéről és erejéről híres kovács haladt. Azt beszélték róla, hogy egyetlen csapással ketté tud hasítani egy vastag tölgyfát, és ha megindul, úgy dübörög, mint a hegy gyomrában morajló mennydörgés.
A tomajiak sem várták ám a sült galambot, gyorsan vezért választottak. Imrédi-Kozár Kálmánt, aki nem volt sem magas, sem erős, de annál eszesebb. Tudta, hogy nyílt csatában esélyük sem lenne a túlerővel szemben. Ezért tervet kovácsolt – olyan tervet, amelyhez nem izom, hanem ész kellett.
Amikor a szomszéd falu serege megindult a szűk árok felé, Kálmán emberei már ott vártak. Nem a fegyverek erejében bíztak, hanem a hely szorosságában. A védők az árok két oldalán rejtőztek el, és amikor az ellen benyomult a keskeny átjáróba, Imrédi Kálmán jelére egyszerre zúdult rájuk a támadás. A támadók nem tudtak se előre, se hátra mozdulni. A kaszák és botok nem fértek el rendesen, a tömeg összeszorult, mint présben a szőlő, a hangjuk visszaverődött az árok faláról. A tomajiak pedig felülről, biztos helyről kényszerítették térdre az ellenséget. Sáfáros Bandi ordított, mint a sebzett bika, de a gulácsiak végül letették a fegyvert, visszakullogtak a falujukba mérgesen/ bánatosan. A szűk átjáró pedig azóta is őrzi a győzelem emlékét.
Így kapta nevét a hely: Szoroshad
Sétájatok végig a zöld alagúton, csodáljátok meg a Badacsony hegy északi oldalának gömbölyded alakját.
18.) Badacsonyi Platán család meséje.
A nagy lombos dinasztia története.
A Balaton partján, Badacsonytomaj és a Bányász strand között él egy különös, nagy múltú família: a Platán család. Nem emberek ők, hanem fák — de olyan sorsokkal, amelyek néha emberibbek, mint hinnénk.
A tomaji strandon, egymás mellett áll két hatalmas, ráncos törzsű, megereszkedett lombú öreg platán. Ők Malvinna és Ferenc, a család ősatyja és ősanyja.
Ők látták a legtöbb nyarat, a legtöbb vihart, a legtöbb szerelmet és búcsút. Ők tudják, mikor jön a vihar, mikor lesz jó bor, és mikor kell csendben maradni, mert a Balaton épp mesél.
Tőlük ered a nagy platánvérvonal.
A tomaji templom előtt áll egy magányos, méltóságteljes öreg fa: István, Malvinna és Ferenc elsőszülött fia. Ő nem a strandon maradt. Őt a szél és a sors a templom elé vitte, ahol idővel „pap” lett: ő adja az árnyékot az esküvőkön, ő hallgatja meg a bánatot, ő őrzi a harangszó visszhangját.
A család második gyermeke, a különc Kata, sosem szerette a kötöttségeket. Míg testvérei szépen sorban nőttek a strandon, ő egyszer csak úgy döntött: Én bizony máshol fogok gyökeret ereszteni, és elindult a széllel. Végül az Eszterházy gróf egykori teniszpályájának kertjében telepedett meg — szabályosan nőtt, gyönyörű, egyenes tartású fa lett belőle. Mellette áll a gyereke, egy fiatalabb platán, aki örökölte Kata makacsságát és szépségét.
A tomaji strandon maradt három fiatalabb testvér:
Péter, aki mindig a víz felé hajlik, mert szereti hallgatni a hullámokat.
Pál, aki inkább a napot figyeli, és minden reggel elsőként nyújtja ki az ágait.
Fiatal Malvinna, aki az ősanyjáról kapta a nevét.
Mindhárman párt találtak, és már gyerekeik is vannak, fiatal, lelkes platánok, akik még csak most tanulják a szelet.
A strand kerítésén kívül, a tomaji és a Bányász strand között élnek a „szabadok”:
Marissa, az idősebb Malvinna testvére, a férje, Dezső, és a gyerekeik, köztük Rozi, aki már saját két kis platánnal büszkélkedhet. Ők nem kértek a strand rendjéből. Ők a széllel élnek, a madarakkal beszélgetnek, és a Balaton partján nőnek, ahol épp helyet találnak.
A Bányász strandon áll a magányos öreg családtag: Kis Feri. Ő sokáig egyedüli platán volt, mert a gyerekei „nyugat felé mentek” — vagyis a szél vitte őket messzire. De pár évvel ezelőtt egy fiatal, de idegen család költözött be a strandra Feri mellé, aki örömmel segített, megmutatta a szélirányt, elmesélte a hullámok beszédét a fiataloknak.
A régi Platán család nő, terjeszkedik, susog, él. A strandon, a templomnál, a teniszpályánál, a kerítések között és a Bányász strandon, Badacsony felé.
Ők együtt a Badacsonyi Platán család, akik generációk óta őrzik a partot, árnyékot adnak a nyárnak, és történeteket a szélnek.
19.) Badacsony Május 1 meséje
1971. Május 1. Badacsonyban nyitva vannak a borpavilonok, kavarog a sok nép, fogy a bor, emelkedik a hangulat, húzzák a zenészek. Ők tudják, hogy ma még nagy dolgok történnek ám itt majd. A Tapolcán van 2 katonai laktanya, ahonnan, 2 év után most szerelnek le a fiatal katonák. Boldogok, jó kedvűek, végre szabadság! A középiskolákban is ekkor van a ballagás. Boldog szülők, a vizsgák miatt kissé aggódó 17/18 évesek találkoznak össze Badacsonyban. Énekszó, jó kedv, bolondság a hangulat. A borozók előtti sétányon a Somogy megyéből származó vidám katona, Gábor majd rálép egy barna, rövid hajú szép kék szemű leány lábára. Összenéznek, kicsit hosszabban, mint ahogy azt a botlás megkívánná. Egymásra nevetnek! Azonnal beszédbe is keverednének, ám a lány szülei nem nézik jó szemmel a mostanra már kissé kapatos fiút, elhúzzák a lányukat onnan, aki bánatosan vissza-visszanéz. A szívében valami érzés, ezerfelé ágaskodik, valami eddig soha nem érzett melegség fut át rajta. Látja, hogy a fiú is nézi, hallja ahogy utána kiáltja: Találkozzunk jövő május elsején itt, ebben az órában! Itt leszek! -kiált a lány!
1972. május 1. délután 14:41. még Badacsony, borozók előtti sétány. A fiú ott áll, idegesen nézegeti az óráját. Még 3 perc! Az egy év alatt sokat gondolt a lányra, de mindenki aki ismerte a történetet, mondta, hogy jajmááár, úgysem fog eljönni, ne álmodozzál, ne légy már ilyen naív………. Még 2 perc! Az egyetem első évében meg kellet ismerkedni a fővárossal, a lakótársakkal, az egyetemmel, sokat kellett vidéki fiúként tanulnia is, de esténként mindig a lányra gondolva aludt el. Még 1 perc!!! De bezzeg amikor az órája a tavalyi találkozás pontos időpontjához ért, tétova léptekkel, óvatosan, kis mosollyal közeledett a leány!! Egymás nyakába borultak, és kézen fogva elsétáltak a következő években az életükben megérkező boldogságba. Kiderült a lány is a fővárosban tanul, szép esküvőt rendeztek a szülők, 1978-ben megérkezett a családba a fürtöshajú, kékszemű kislány is. Teltek az évek munkával, gyerekneveléssel ……….. de Május 1. az mindig Badacsonyt jelentette.
2004. Május 1. A Badacsonyi majális már országos eseménnyé nőte ki magát, 8-10000 vidám fiatal érkezik, busszal, vonattal, de főleg hajókkal a Balatonon át. A badacsonyi majális szerelmespárja is itt van, de most már félszemmel az ő egykori fürtös hajú lányukat figyelik, mert hát a szokás a Nagyszülőktől megmaradt, családi hagyománnyá vált! A lány barátaival mászta meg a Badacsony hegyet, lefelé a Kisfaludy úton végig kóstolgatták a finom borokat, ültek a szőlősorok között, nagy nevetgélés, viháncolás, hancúrozás közepette. A szülök az egyik piros Hegyi Taxival gurultak szintén ezen az úton lefelé. Lány anyukája meglátja a csemetéjüket, aki éppen virágos jó kedvvel táncol a szőlőben, -Nézd meg a lányodat, mit csinál!!!! – kiáltja a férjének, aki rezzenéstelen arccal, magában nagy vigyorral – akkoriban Te is pont ezt csináltad- közölte! Zsíros Úr a taxis, azóta is mindig elmeséli a történetet Május elsején a vendégeknek! Mert a Badacsonyi Majálison 2026-ban is szakad a móló,- ahogy ezt akkoriban a nagy tömeg érkezésekor szokták a nagy öregeink mondani!
20.) A Balaton születése – Az óriások vad éjszakája
Amikor még a hegyek is csak változó éghajlatú kamaszodó dombocskák voltak, a Badacsony környékén élt egy csapat féktelen, nagyhangú, örökké mulatozó óriás. Nem volt köztük egyetlen komoly se: mindegyikük szeretett inni, táncolni, viháncolni, és főleg óriásleányokat kergetni a dombok mögé.
A legnagyobb, legerősebb és legvidámabb óriást úgy hívták: Balaton. Ő volt a társaság motorja, hangadója, és… hát, valljuk be, a legnagyobb bajkeverője is. Egyik májusi estén az óriások Badacsony születésnapját ünnepelték, jajj, de hogyan! – még a messzi égigérő hegyekben is hallották. Hatalmas üstökben főtt a mamutcsülökpörkölt, akkora kupákból itták a bort, mint egy mai ház, és olyan táncot jártak, hogy a föld is hullámzott alattuk. Az óriásleányok pironkodtak de a szoknyájuk úgy pörgött, hogy a nap is belepirult. A dombok mögött pedig… hát, na, nem csak szél hangja szólt. Volt ott minden: puszi-nyuszi’, csókika’, rózsika’ kergetőzés, hemperegve nevetés, olyan csintalanság, hogy még a fák is pislogtak a lombjukkal.
Hajnal felé Balaton, aki már jócskán benne volt a borban, lányban, élményekben, úgy döntött, hogy megmutatja, milyen a Balaton féle óriástánc. Felhúzta magát, lendült, és akkorát toppantott, hogy a madarak leestek az ágakról, a többi óriás pedig hanyatt esett a röhögéstől. A föld ott, ahol toppantott, mélyen beszakadt. A többiek sem akartak lemaradni: – Na, majd én! – kiáltotta Gulács, és ő is toppantott. – Meg én is! – ordította Csobánc. – Hát majd tán én maradjak ki! – röhögte Tóti.
Mire végeztek, a táj tele volt óriási mélyedésekkel, amikbe a hegyekről lassan elkezdett lefolyni a víz.
A másnap reggel
A társaság ott aludt el, ahol épp összeesett: ki a fűben, ki a domb tetején, ki félig egy bokorban, ki félig egy óriásleány karjában. Reggelre fura érzésre ébredtek, ilyent csak bébi korukban éreztek. Kinyitották a szemüket, és rájöttek, hogy a nagy éjszakai toppantások helyén összegyűlt víz egy hatalmas tóvá állt össze. A fél társaság derékig a vízben feküdt, a másik fele pedig a parton próbálta kitalálni, mi történt.
Balaton, te élményhegynyi hülyeség’! – morogta az egyik óriás.
Én csak táncoltam! – védekezett Badacsony, és még mindig nevetett.
Hát ez meg mi? – kérdezte egy óriásleány.
Hááát… tó lett. Nagy tó. Nagyon nagy tó.
A többiek bosszankodva másztak ki a vízből, és ahogy elindultak felfelé a dombokra, minden lépésük helyén egy-egy Tanúhegy maradt: a Gulács, a Tóti, a Csobánc,a Szigliget, a Szent György-hegy… Mind-mind az óriások másnapos, dühös lépéseinek nyomán, a talpuk mellett gyűrődött fel.
…és a tó neve: A társaság végül úgy döntött, hogy a tó nevét arról az óriásról kapja, aki a legnagyobbat toppantotta: BALATON
21.) Badacsony, 1936. november Kisfaludy forrás meséje
Kisfaludy úton, a Szegedy Róza-ház felett, a bazaltfal egyik beugrórészénél egy férfi állt, csuromvizes kabátban, sáros csizmában. A neve Levente Pista volt, és a hegy gyomrában rejtőző titkot ő találta meg — véletlenül, egy elcsúszott kő, egy megnyílt repedés, egy aranyló csillanás formájában. Éjszakákon át csákányozott, lapátolt. Egy ilyen átdolgozott éjszaka után Pista betért a Tereferébe, a helyi kocsmába. A kályha melege, a pálinka ereje, a fáradtság súlya lassan fellazította a nyelvét.
– Arany van ott fenn… – motyogta a sokadik kupica után. – A hegy alatt… – csúszott ki belőle a titok.
A sarokban már a hajnali nyitás óta iddogáló két férfi szeme felcsillant, összenéztek, bólintottak egymásnak. B. Feri és S. Tóni. Régi cimborák, gyors észjárásúak ugyan, de lassú munkások. Mindenhol rövid időn belül ki is telik a becsületük. Amikor Pista kiment az udvarra könnyíteni magán, ők követték. Egy lökés. Egy tompa puffanás. A pinceajtó csapódása. Pista ott maradt a sötétben, magatehetetlenül, bezárva. Feri és Tóni rohantak haza, kézbe kapták azonnal az ásót, lapátot, csákányt. Elindultak a Kisfaludy úton a hegy felé. A ködös esőben alig láttak valamit, már fent, szinte az út végén meglátták a Pista gödreit. Mintha egy őrült térképe lett volna.
Itt kezdjük! – lihegte Feri. Nem, ott! – mutatott Tóni.
Kétfelől ástak. de közben mindegyik fél szemmel a másikat figyelte. A sár csúszott, a kövek peregtek, a hideg eső az arcukat verte. A gondtalan úri gazdagság képe ott lebegett előttük: új ház, új ruha, pénz, bor, nők, élet. Dolgoztak eszeveszetten, ahogy csak a karjuk bírta. A csákány csattant, aztán még egyszer, majd még egyszer, mire a különösen erős ütés után mély tompa hang hallatszott a föld alól. Aztán hirtelen, a bazalt nagy csattanással megrepedt és felbuzogott a víz. Jéghideg. Tiszta. Megállíthatatlanul. A két férfi hátraesett a sárba, ahogy a víz előtört, először csak csordogálva, aztán egyre erősebben, míg végül patakként zúdult ki a frissen ütött repedésből.
Mi a…? – nyögte Feri. Ez nem arany… – suttogta bánatosan Tóni.
A víz nem állt el. Másnapra már kis ér folyt lefelé a hegyoldalon. A helyiek csodálkozva nézték:
Itt eddig nem volt forrás… A hegy megnyílt… Valami történt odafenn…
A két ásó, a csákány, a szétszórt kövek mindent elárultak — de senki sem kérdezett semmit.
A hegy nem mesélt, az aranyat elrejtette, a vizet pedig odaadta, a felette lévő házról nevet is kapott. -Kisfaludy forrás.
Így lett nekünk forrásunk, és így nem lett a Badacsony-hegyből világhírű aranylelőhely.
22.) A Szénégető Dűlő meséje
(rövid, vidám történet az 1800-as évek végéről)
A Szénégető-dűlőben az Örsi hegy egyik meredek, falakkal körbe ölelt völgyében Jutina és családja éppen a boksákat igazította. Nagyon meleg volt, sütött a forró szén, de muszáj volt tovább dolgozni. A gyerekek persze nem sokáig bírták a munkát. Pecsula, ne rúgd fel a kupacot! – szólt rá Vilma. – Nem rúgom, csak nézem, hogy áll! – felelte Pecsula, de persze már félig felrúgta. KisVilma és Tojásfejű közben azon vitatkoztak, ki tud gyorsabban felmászni a dűlő szélén álló öreg tölgyre. A vita természetesen ordibálásba torkollott, majd futásba, majd újabb ordibálásba. Itt már versenyben volt a Pecsula is. Apjuk, a Jutina csak legyintett. Hadd fussanak, legalább nem itt keverik a bajt. Dehogynem! A három gyerek ugyanis hamarosan visszatért, és hoztak nagy izgatottan valamit: egy régi, rozsdás lakatot, amit a tölgy gyökerei között találtak. Hogy végülis ki találta meg, azt nagy kiabálás után sem tudta meg a világ. Biztos valami kincshez tartozik! – jelentette ki Tojásfejű. Vagy egy pinceajtóhoz! – mondta KisVilma. Vagy egy titkos ládához! Keressük meg! -tette hozzá Pecsula. A három gyerek összenézett. Ez már terv volt. Mire Jutina és Vilma észbe kaptak, a gyerekek már a dűlő másik végén ástak, mert meg voltak győződve róla, hogy a lakat valami nagy titok része. Már álmodoztak…… jó ruháról, finom ételekről, krumplicukorról a boltból, a hegyentúli világról…..
Ebédidőben még mindig nem kerültek elő, ezért az apjuk utánuk ment Mit csináltok ott?! -kiáltotta. Kincset keresünk! – felelte Pecsula. A lakat mutatta az utat! -tette hozzá Tojásfejű. Ha megtaláljuk, veszünk krumplicukrot a Kopp boltban! -mondta álmodozó hangon a KisVilma. Jutina odament, megnézte a lakatot, forgatta, majd vállat vont.
Jájjmá! Ez a lakat a Gróf úr régi présházának ajtajáról esett le tavaly. Én dobtam el. A gyerekek dermedten nézték. Aztán egyszerre kezdtek kiabálni: Akkor miért nem mondtad?! Mert nem kérdeztétek! A vita nagy volt, hangos volt, de nem tartott sokáig. A gyerekek hamar túltették magukat rajta, és már új tervet szőttek: Ha nincs kincs, csinálunk magunknak! – mondta Pecsula. Hogyan? – kérdezte KisVilma. Elássuk Tojásfejű kalapját, és holnap megkeressük! De én azt hordom! – tiltakozott Tojásfejű. Pont ezért lesz igazi kincs! A kalap eltűnt. Másnap megtalálták. Harmadnap újra elásták. Negyednap Tojásfejű már háromszor is ellenőrizte, hogy a fején van-e. A dűlőben napokig jókedvűen szekálták a kincskeresőket a kincsaminincs” és az eltűnő/előkerülő kalap miatt.
23.) A kőbe zárt kéz – Szökőkút meséje
Én vagyok a lány a szökőkút peremén. Aki térdel. Aki védekezik. Aki vár.
Nem mindig voltam kő. Valamikor, amikor a háború színezte mérgesbarnára’ a Balaton színét, láttam egy nőt a parton. A férfi, aki vele volt, festette a fényt, a Balaton fényét. Ő pedig… ő védte. Pont úgy tartotta a kezét, mint én most. A szél felkapta a kendőjét, és mert aznap a nap túl erősen csillant meg a vízen, Pauler Júlia felemelte a karját, hogy óvja a festésbe belemerülő művész arcát. A mozdulat olyan tiszta volt, olyan emberi, ahogy csak egy szerelmes nő óvhatja a férfit, akit minden nehézség ellenére választott.
Azt mondják, egy szobrász látta meg őket ekkor.
Azt mondják, nem tudta elfelejteni a mozdulatot.
Azt mondják, ezért vagyok most itt.
Én nem tudom, igaz-e..
Én pedig őrzöm őt. Őrzöm a mozdulatát. Őrzöm a csendjét.
Azt hiszik, védekezem. Pedig nem. Én csak tartom a fényt, amit egyszer láttam abban a védő kézben.
A fényt, amit Egry József ecsete hagyott a világban.
A fényt, amit a Balaton minden este visszatükröz.
A víz ilyenkor hoz valamit. Egy kavicsot. Egy fénycsíkot. Egy emléket.
És én tovább őrzöm. Mert ez a dolgom.
Én vagyok a lány a szökőkút peremén. Aki térdel. Aki védekezik. Aki vár.
De nem félek. Csak emlékezem.
Őrzöm a fényt. Őrzöm a mozdulatot. Őrzöm a történetet.
24.) A BADACSONYI DUCI SELLŐK nyári napja
(mese a Sellőköz 5. lakóiról)
Borillatú Badacsony mélyén, van egy különös cím: Badacsony, Sellőköz 5.
Itt lakik a négy sellő:
Biri az ezüsthajú, aki mindig tudja, melyik borhoz illik a legjobb dal. Bibi a fekete hajú, aki minden hullámot megmozgat. Brixi a viccesen komoly barna, és Siri, a kis vörös, a legfiatalabb, de mindig ő hozza a legnagyobb vidámságot.
Minden évben egyszer a négy sellő előbújik. Nem akárhogyan: nagy kagylóhintóban, kezükben boroskehellyel, pikkelyruhájukban csillogva.
- Biri ezüst/lilapikkelyes, mint a csodakenőcsös csodás frizurája.
- Bibi fehér/kékpikkelyes, mint a falu gyöngyszeme .
- Brixi türkízzöld, mint amikor legszebb színű a Balaton.
- Siri vöröspikkelyes, mint a naplemente az észak badacsonyi borospohárban.
Egy különösen forró júliusi napon a Badacsony strandja tele volt önfeledten nevető, a szabadság pillanatait boldogan töltő strandolókkal. A túl sima, gyanúsan sima Balaton egyszer csak bugyborékolni kezdett. Először csak finoman. Aztán erősebben. Aztán úgy, mintha valaki alulról megcsiklandozta volna.
–Hűha! Valami jön! – kiáltotta egy kisfiú. Bálna! – mondta egy néni, és felkapta a strandpapucsát, mintha azzal akarna védekezni. A víz közepén egyszer csak felbukkant a kagylóhintó. Csillogott, ragyogott, és olyan elegánsan ringott, mintha a Balaton lenne a saját vörös szőnyege. A négy sellő pedig ott ült benne, boroskehellyel a kezében, és olyan mosollyal, amitől még a hegyoldal is kacsintott egyet. Jobbra- aztán balra.
Biri előrehajolt, és halkan, de nagyon hatásosan megszólalt: Jó napot, fürdőzők! Ki rendelt hullámvasutat? Azzal Bibi egyetlen csapással akkora hullámot küldött a partra, hogy a napozók egyszerre csúsztak le a matracukról, mint a frissen mosott ruhák a kötélről.
Brixi komoly arccal megjegyezte: Nna akkor kezdjünk hozzá. Siri pedig — természetesen — véletlenül beöntötte a boroskehely felét a vízbe, amitől a Balaton egy pillanatra rózsaszínesen csillogott, és mindenki azt hitte, valami varázslat történt. A strand népe először megijedt. Aztán megdöbbent. Aztán hangosan nevetni kezdett, mert a sellők olyan jókedvűen csapkodtak, táncoltak, koccintottak, hogy lehetetlen volt rájuk haragudni. A sellők: eldugták a vízibiciklik árnyékát, buborékokat fújtak a lábak alatt, a matracokat lassan elforgatták a napozók örömére, a padokat leápolták az 50 faktoros naptejjel, nehogy leégjenek, a hintákat az égig repítették, volt nagy sikongatás, örömnevetés’.
A stradolókat pedig úgy megnevettették, hogy talán aznap még a nap is lassabban ment le.
Ahogy a nap lebukott a hegy mögött, a sellők hamar visszaszálltak a kagylóhintóba. Ennyi volt!
Húsvéti Loccsanáskor ismétlés! – kiáltotta Siri, és még egy utolsó hullámot küldött a partra.
Aztán eltűntek a víz alatt, mintha soha ott sem lettek volna.
Csak pár ezüstös, kékes, zöldes és vörös pikkely csillogott a víz felszínén és a strand népe tudta:
A badacsonyi duci sellők hoztak vidámságot megint.
25.) A Badacsonyi Óriás cseresznye meséje
Ülök a teraszon a cseresznyefa árnyékában, nézem a Balatont, apró hullámokat vet amin ragyog a délutáni nap, elhalkult a világ, hétközben ilyenkor még nincs nagy forgalom. Két bordóra érett nagy szem cseresznye ringott a fejem felett, halkan susogtak a régmúlt időkről.
Emlékszel, testvér? – szólt az egyik. Hogyne emlékeznék! – válaszolta a másik. Sok-sok évvel ezelőtt itt állt az igazi Óriás…..
A régi fa története
A hatvanas években, amikor a hegyoldalban még csak az öreg villa nézegetett a tóra, állt itt egy hatalmas cseresznyefa…. de aztán jött 2 fiatal, frissen házasodtak, kinézték maguknak a telket. Aztán jött a házépítés. A földet kimérték, a fákat megjelölték, és az öreg fa a házépítés vesztese lett. De mielőtt a fejsze lesújtott volna, a fiatalasszony jókedélyű testvére odalépett, és levágott róla egy kis ágat.
– Nem hagylak elveszni, öregfiú. – mondta, és elvitte az ágat a szomszéd hegyre, a családi szőlőbe. Ott, egy apró cseresznyefára oltotta rá, és a kis ág új életre kelt.
Évek teltek, borok értek, gyerekek nőttek. A kisfa megnőtt, a szőlő elöregedett, és a gazda, aki egykor nagy tudással metszette a tőkét, már az égi szőlősorokban tanította a gyerekeket. De a jókedélyű testvér nem feledte az Óriást. Ismét vándorágat vágott, és átköltöztette a Badacsonyi Óriást a Tanúhegyek egyikének oldalába. Ott újra gyökeret vert, és a hegy szívében újra cseresznyét hozott.
Újabb évek vesztek a múlt ködébe, és a Park utcai régi családi fészekben, és a szemben lévő hegyoldalban, a régi nagy fa helyén egyszerre -jelként- , magról kikelt kettő kis cseresznyefa. Talán a madarak is magukban hordozták a régi nagy fa emlékét. A jókedélyű Öregúr, aki már sok mindent látott, azonnal felismerte benne a régi fa üzenetét, és hozott két kis oltóágat.
Azóta a két Badacsonyi Óriás újra él, bár nem óriások még. A leveleik között ott zümmög a múlt, a gyümölcsükben ott a régi íz.
A jókedélyű testvér és a kivágott fa gazdái már felhők fölül vigyázzák őket — a felhők fölül, ahol a nap mindig a Balatonra süt.
26.) A Badacsonyi Teniszpálya Öreg Épületének Meséje
A Badacsony lábánál állt egy öreg épület. Nem kastély, nem villa, nem menő apartman — csak egy kőből rakott, makacs kis kuckó, ami már akkor is ott volt, amikor a környék fiataljai még nem telefont töltöttek, hanem szőlőt puttonyoztak. Az emberek csak úgy hívták: Teniszpálya bódéja. Ő meg erre mindig azt gondolta: Hát kösz….. lehetnék valami menőbb is, de mindegy, legalább nem „putri”.
Régen, amikor még Örffy család teniszpályája volt mellette, elegáns urak és hölgyek sétáltak el előtte. Fehér ruhák, fűzős cipők, csilingelő nevetés. A ház akkor még fiatal volt, és azt hitte, ez így marad örökre. Aztán eltelt száz év. A gróf eltűnt, a teniszpálya megkopott, a ház fala megrepedezett, a korlát megfakult. De ő csak állt tovább, mert ilyen volt: makacs, mint egy rossz időjárás-jelentés. Egy nap azonban történt valami. Megérkezett Kata, a különc platánfa. A szél hozta, a sors rakta oda, a ház pedig csak nézett: – Na, ez meg ki? Egy fa, ami nem a strandon nő? Hát gratulálok. Kata persze nem sértődött meg. Őt nem érdekelte, ki mit gondol. Gyökeret eresztett, kihúzta magát, és azt mondta: Szia, öreg. Mostantól én is itt lakom. A kisház először morgott. Aztán megszokta. Aztán… megszerette. Mert Kata minden nap hozott valami újat: madarakat, árnyékot, szelet, illatot, életet. És hozott fiatalokat is. A mai kor gyerekei ugyanis felfedezték a helyet. Nem azért, mert szép volt. Hanem mert instakompatibilis.
Jöttek a srácok, leültek a bazaltkő lépcsőre, a fehérre meszelt kőkorlátra, elővették a telefonokat, és így szóltak:
Hú, de retro ez a ház! Ez full vintage! Olyan, mintha egy régi játékból lépett volna ki! Csináljunk róla képet, tök menő háttér! A ház először csak pislogott. Aztán rájött: Várjunk csak… ezek engem fotóznak? Engem? A repedt falammal, a töredezett bazaltoszlopokkal? És valami furcsa melegség futott át rajta. Olyan… büszkeségféle. Kata pedig zizegve nevetett: –Látod, öreg, mondtam én, hogy még jók vagyunk valamire. A kisház azóta is ott áll. Nem szép, nem új, nem csillog. De van története, és azt a fiatalok valahogy megérzik. Leülnek mellé, beszélgetnek, zenét hallgatnak, néha még titkokat is rábíznak. És ha csend van, a ház néha így szól Katához:
Te, lehet, hogy öreg vagyok… Az vagy – feleli Kata. …de még mindig itt vagyok. Én is – mondja Kata. ……. ..s amíg itt vagyunk, addig ez a hely él.
És él is. Mert minden hely addig él, amíg valaki szereti.
27.) A Várlak, a Hívlak és a Békesség nyara
A városi nagy strand és a Bányász strand között, ott, ahol a Platán család kerítésen kívüli tagjai már régóta őrzik a nádas fölötti szelet, négy régi villa kapaszkodik a vasúti sínek feletti domboldalba. A Balaton felől nézve olyanok, mint három testvér és egy makacs unokatestvér: Várlak, Hívlak, Békesség – és mögöttük egy hajszálnyival a bordó ház, a Kata-lak.
A három villa teraszán mindig ott ült a Balaton illata: a fröccs hideg párája. A Várlakot és a Hívlakot a Békességtől egyszűk, merdek, borostyánnal és vadszőlővel befutott, évekrágta’, kopott bazaltlépcső választotta el. A falu’ felőli oldalán, mint két megfáradt őrszem, ott élt a Várlakban Valika néni és Hívlakban a Hilduska néni. Mindketten idős dámák, hátuk meghajlott, szívük megkeményedett, és legalább ötven éve nem szóltak egymáshoz. Pedig valaha… Valaha ugyanazt az embert szerették.
Valika néni esténként az ablakban énekelt halkan:
„Vártalak, sokszor vártalak, minden forró nyári éjen megálmodtalak…”
Hilduska néni délutánonként dudolta hangosan:
„Hívtalak, sokszor hívtalak, minden forró nyári éjen ide vártalak…”
A Balaton pedig hallgatta őket. A hullámok néha tapsként csobbantak.
A bazaltlépcső túloldalán, a Békesség nevű villában lakott az Öregúr. A férfi, akit ők ketten hívtak, vártak. A férfi, aki egyikükhöz sem ment át soha. Aztán egy nap új lakó érkezett a mögöttes bordó házba. Fiatalabb volt, mint a két néni, de már nem fiatal. Csendes volt, de nem szomorú. És mosolygott. Sokat. Az Öregúr pedig… Nos, az Öregúr is hamarosan mosolygott.
A faluba új gondozó került, vidám, beszédes, és mit sem tudott a három villa évtizedes történetéről. Egyik délután, mikor Valika néni és Hilduska néni egyszerre voltak kint az udvaron – mert persze mindig figyelték egymást –, a gondozó harsányan mesélni kezdett:
Hallották? A Békesség Öregura és a bordó ház, a Kata-lak hölgye összeházasodtak a hétvégén! Olyan szép volt a templom, a két torony csak úgy ragyogott!
Nem hallatszott többé a Várlakból:
„Vártalak, sokszor vártalak…”
Nem hallatszott többé a Hívlakból:
„Hívtalak, sokszor hívtalak…”
A badacsonyi nyár azonban minden évben visszatér. Hoz beteljesületlen szerelmet, hoz lángoló szerelmet, hoz új reményt, és hoz hideg fröccsöt, ami néha többet gyógyít, mint a szerelem.
28.) A Széllelbélelt Gonosz Hullámcsalád
Vihar kerekedett a Balatonon. A jelzőlámpák gyorsan villogva figyelmeztették a strandolókat, hajósokat, vízen, vízben levőket! Már azokat, akik figyeltek is! A szél hangosan dübörgött a víz felett, a parton nyögtek a Platán Család fái. Összekapaszkodva vigyázták egymást. A Hullám Család tagjai, gonosz mosollyal az arcukon nagy boldogan máris keverték fel az iszapot, hogy a fürdőzőknek legyen mit a szemükbe dörzsölni. A gyönyörű, palackzöld Balaton azonnal átváltozott haragos, sötét, barátságtalan víztömeggé.
HullámMama gúnyosan kacagva borította fel a vízben labdázókat, HullámPetike meg a vihar ellenére is még a vízben levő matracokat döntögette, tanulják már meg, ha jön vihar, irány a part. HullámBorika, a legkisebb, a leggyengébb még csak meg- megemelte a SUP‑osok evezőit, a dülöngélő horgászcsónakok szélén lógó halszákokat szakította le, had’ ússzanak szabadon a halak, had’ mérgeskedjenek a horgászok! Ez jó móka- gondolta!
A kőgát biztonságában a vitorlás pihenőben a kikötött vitorlások billegtek a nagy hullámok hátán, a kávé, a rozéfröccs, a halászlé a hajó aljában landolt. Az árbócok, mint megannyi csengő csilingelték el a nagy szélben a vihar figyelmeztető dalát. Nna, de az egyik kis hajón szerelmesen összebújó fiatalokat bezzeg nem zavarta! Erre a zenére még sok sok évig örömmel fognak visszaemlékezni. A csengőszóról a Csenge nevet kapta.
Aztán a szél még mérgesebb lett, a Hullám Család erőre kapott. Végig szaladtak az Északi parton, galád örömmel magukkal sodorva csónakokat, matracokat, labdákat, játékokat, amivel jó nagy bosszúságot tudtak okozni. A Déli parton az összeset behajítottak a nádasba, majd a következő viharban visszavisszük- felkiáltással. Az ottani strandokról elloptak minden mozgathatót a strandolók nagy bánatára, köztük egy hatalmas rózsaszín felfújhatós, – a fejét magasan tartó, kicsit nagyzolónak tűnő- pelikánt, és egészen a Badacsonyban lévő -sokak nagy kedvence- Bányász strandig görgették. Zilka nyomozó kisasszony a széltől védett büfé előtti kedvenc székéből, fincsi kávét kortyolgatva nézte végig, ahogy a kecses jószág a hullámok hátán besodródik, beúszik a strandra. Ilyen óriási felfújható pelikánt még senki sem látott itt!
Hullám Család vízcsobbanásos gonosz kacagása visszhangzott a szélfútta strandon……
– mert a VIHAR NEM JÁTÉK! …és mindig a Víz az ÚR!
29. A badacsonyi nyár és a „bosszúhal” története
Badacsonyban, a strandon működött egy kis büfé. Nem volt nagy, nem volt különleges, de volt benne valami, amitől az ember úgy érezte, hogy ide mindig jó visszatérni. Talán a három fiatal miatt, akik ott dolgoztak. Két középiskolás fiú és egy csinos gimis lány. Első nyaruk volt együtt, mégis úgy dolgoztak össze, mintha évek óta egy csapat lennének. A pult mögött állandó volt a nevetés, a zrikálás, a jókedv. A strandolók is imádták őket, mert nemcsak gyorsak voltak, hanem valahogy minden rendelés mellé adtak egy kis plusz életkedvet is. A szomszéd büfékben is beszédtéma lett, milyen ügyesen figyelnek egymásra: ha az egyik fiatal vendége kérdezett valamit, a másik már hozta is a választ; ha valaki elfelejtett egy rendelést, a harmadik már pótolta is. A friss ételek, a villámgyors kiszolgálás és a jókedv miatt a kis büfé hamar a strand egyik kedvenc helye lett.
A szezon közepe felé azonban valami megváltozott. Az egyik fiú — a csendesebb, a figyelmesebb — észrevette, hogy a lány mosolya valahogy másképp világítja meg a napot. Hogy a nevetése valahogy tovább zenél a fülében. Hogy a közös munka már nem csak jókedv, hanem valami egészen más is.
Szerelmes lett.
Csakhogy a lány szíve már foglalt volt. A szomszéd városból járt át hozzá a gimnáziumi barátja, aki néha a záróra előtt nemsokkal a büfében is megjelent. Amíg a lány dolgozott, a fiú rendelt valami finomat, leült egy asztalhoz, és türelmesen megvárta, hogy lejárjon a műszak. A büfés fiú ilyenkor mindig kicsit összeszorult szívvel figyelte őket. Nem haragból, nem irigységből — csak abból a fajta szomorúságból, amit az ember akkor érez, amikor tudja, hogy valami szép dolog nem az övé. Egy este a lány barátja harcsapaprikást kért. A büfés fiú gondolta, itt az alkalom, kicsit megviccelem a srácot, ne legyen már olyan boldog!!! Keresett egy nagy, mély salátástányért, aljába betessékelte az utolsó adag, aznap megmaradt túróscsuszát, tejfölt, túrót, szallonapörcöt. Meglátta az apróra vágott kaprot, nna, azt is még rá!! Nehogy már jó legyen!! A tetejére rámerte a harcsapaprikást. Mehet! A lány hálásan mosolygott rá az óriási adag láttán: Köszi, de rendes vagy! Kivitte a tányért a szerelmének, aki csak nézte a nagy tányért. Ekkora porciót még nem kapott egyszer sem. A fiú beletolta a villát a paprikásba… és megállt.
A hal alól erős kapros illat gomolygott elő. Olyan erős volt, hogy körbenézett: vajon ki eszik itt ilyen kapros csodát? Aztán rájött: ez az ő tányérjából árad. Vicceskedést sejtett rögtön. Egy életem, egy tányérom – morogta magában. – Ha már így alakult, megeszem.
Beleharapott. És abban a pillanatban minden megváltozott.
A kapor frissessége, a túró krémessége, a füstölt szalonna aromája, a hal puhasága olyan ízélményt robbantott a szájában, hogy tágra nyílt szemekkel, szinte elkábulva nézett maga elé. A szomszéd asztalnál ülők látták az arcát, és kíváncsian odasomfordáltak: Elnézést… mi ez amit eszel, mit rendeltél, isteni illata van? Ő kedvesen rámutatott a pultban kissé gonoszan figyelő fiatal pultosra és mondta rögtön, tőle kérjék, ő készítette.
A nyár hátralévő napjaiban a különös étel — a harcsapaprikás kapros túróscsuszával — lett a büfé legnagyobb slágere. A turisták sorban álltak érte, a szomszéd büfék irigykedtek, a három fiatal pedig még jobban összekovácsolódott. A büfés fiú pedig sosem vallotta be, hogy a kapros túróscsuszát igazából bosszúból csinálta.
Jó sok év telt el azóta a ’szerelmes fiú’ már komoly üzletet vezet a badacsonyi vendéglátásban, -igaz nem a strandon- de emlékezett a ‘harcsapaprikás kapros túróscsuszával’ esetére. Üzletében a vendégek, még külföldről is járnak vissza a Bosszúhal’ kedvéért.