Szerzői jogi nyilatkozat
A honlapon található mesék és történetek saját szellemi alkotások, minden elemük általam kitalált. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy más művekkel pusztán a véletlen műve.
A tartalmak nem másolhatók, nem terjeszthetők, nem módosíthatók, és sem részben, sem egészben nem használhatók fel a szerző előzetes, írásos engedélye nélkül.
1.) Kőkapu kulcsa
🔑 A Kőkapu és a kulcs legendája
(Badacsony egyik legkedvesebb, félig igaz, félig mesévé vált története).
A Badacsony oldalában álló Kőkapu nevét arról kapta, hogy a régi bazaltbánya fejtése során a hegyoldalban egy hatalmas, kapuszerű nyílás alakult ki. A két oldalt meredek bazaltfal, középen pedig egy természetes „bejárat” nyílik a Tapolcai medencére — mintha a hegy maga tárná ki az ajtaját.
A helyiek már régóta így hívják: Kőkapu.
De a legenda szerint a kapu csak annak nyílik meg igazán, aki tudja, hogyan kell „belépni” hozzá.
…és itt jön a történet, amit minden badacsonyi ismer, de mindenki kicsit másképp mesél.
🔑 A Kőkapu kulcsa – Sanyi bácsi tréfája, amelyből legenda lett.
Egy nyári napon két turista érkezett a Kőkapu alatti szőlősorokhoz. A fenyvesek felől jöttek, kissé eltévedve, kissé lihegve és meglátták a tőkék között dolgozó, kalapos, bajszos Sanyi bácsit, a hegy egyik legöregebb gazdáját.
– „Kezit csókolom, merre találjuk a Kőkaput?” – kérdezték udvariasan. Sanyi bácsi megtámaszkodott a kapáján, végigmérte őket, majd komolyan bólintott.
– „Megmutatom én, merre van… de a kulcsot viszik-e?”
A turisták egymásra néztek, elsápadtak egy pillanatra. – „Miféle kulcsot…?” – kérdezték aggódva.
Sanyi bácsi erre előhúzott a zsebéből egy régi, kopott, rozsdás, tenyérnyi nagy kulcsot, olyat, amilyet már csak mesékben látni.
A turisták döbbenten nézték. – „Ezt… ezt kell vinni?” – „Hát persze!” – mondta Sanyi bácsi teljes komolysággal. – „Kapuhoz kulcs is kell.”
A két turista óvatosan átvette a kulcsot, mintha valami varázstárgy lenne. Sanyi bácsi pedig megmutatta az utat és utánuk szólt:
– „Ha kinyitották, hozzák vissza, mert más is menne ám!”
A turisták felmentek a Kőkapuhoz és amikor meglátták a hatalmas sziklaívet, rájöttek, hogy a kulcs persze csak tréfa volt… De a kulcsot mégis visszavitték, mert valahogy úgy érezték, hogy a hegy tényleg „engedélyt adott” nekik a belépésre.
Sanyi bácsi pedig csak mosolygott a bajsza alatt.
2.) A Badacsonyi Átcsúszás meséje.
Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Badacsony oldalában a sok Olaszrizling között már csak néhány bátor Kéknyelű szőlőtőke kapaszkodott a kövek közé, élt itt egy különös ember, különös gondolatokkal. Ifjan kalandvágyból messzi országokba vándorolt, bejárta a világot, és mindenhol tanult valamit a szőlőről, a borról, és főleg az emberekről. Amikor pedig visszatért, úgy döntött: Feléleszti a Badacsony régi szőlőművelő hagyományait és borainak hírnevét. Életre kelti a Badacsony szőlőhegyének régi dicsőségét és ízeit.
A hegy felé Félúton állt a kedvenc szőlőlugasa. Fából ácsolt, szélvédett hely volt, ahonnan csodás kilátás nyílt a Balatonra. Egy különösen hideg télen, amikor a tó vastagon befagyott, barátai gyűltek össze nála borkóstolóra. A lugasban pattogott a tűz, a poharakban gőzölgött a hegy leve, és a jókedv úgy terjengett, mint a frissen sült mangalicahús illata.
A férfi egyszer csak megállt, kinézett a jégmezőre, és huncut mosoly jelent meg az arcán.
– Barátaim! Mit szólnátok egy kis kalandhoz? – kérdezte, mert eszébe ötlött a régi idők, amikor a bort lovaskocsival vitték a jégen át a déli partra, és gabonával tértek vissza.
– Csússzunk át a Balatonon! Badacsonyból egészen Fonyódig!
A társaság először csak persze nevetett, de a bor bátorságot adott, a jég pedig olyan vastag volt, hogy még a szél is megállt rajta. Így vastag kesztyűt, kabátot húztak, és elindultak a csillogó jégtáblákon.
A Balaton halkan ropogott a lábuk alatt, a holdfény fénylő csíkot húzott a jégre, és a barátok úgy siklottak, mintha a tó maga simítaná előttük az utat. Fonyódon forró tea és nagy csodálkozó, de mosolygó tekintetek várták őket.
A kaland híre gyorsan terjedt, és attól a téltől kezdve, valahányszor a Balaton vastagon befagyott, a badacsonyiak és a fonyódiak összegyűltek, hogy együtt csússzanak át a jégen. Így született meg a Badacsonyi Átcsúszás, a tél egyik legkedvesebb, legvidámabb hagyománya.
És bár azóta sok minden változott, egy dolog biztos: ha a jég az úr, Badacsonyban mindig akad egy kis kaland.
3.) A Badacsonyi 4 Törpe meséje
Tél borította a Badacsonyt. A fák ágairól hófehér zuzmara csüngött, a csend olyan mély volt, hogy még az őzek lépése is messzire koppant a fagyott avaron. A szarvasok óvatosan lépkedtek a hegyoldalban, mintha ők is tudták volna: ezen a vidéken nem csak az állatok járnak ám. A Rózsakő mögött, egy rejtett kis barlangban élt a hegy négy hírhedt törpéje: Rizling, a fürge, Murci, a morgós, Mirci, a kíváncsi, és az öreg, bölcs Bakator, aki már akkor is a hegyen lakott, amikor a Balaton még jóval nagyobb volt. A törpék télen különösen élénkek voltak. Amikor a gazdák behúzódtak a meleg házaikba, ők nesztelenül besurrantak a pincékbe. Végig kóstolták a hordók tartalmát, megdézsmálták a legfinomabb borokat, és jókedvűen vitatkoztak, melyik gazdaé a legzamatosabb nedű.
Nyáron sem voltak ártatlanabbak: a legszebb, legmézédesebb szőlőfürtöket csenték el a tőkékről. A gazdák már évek óta keresték a titokzatos tolvajokat, de soha, senki nem látta őket. Csak a nyomok maradtak: apró lábnyomok a hóban, megcsócsált fürtök, félig üres hordók.
Egyik téli estén a törpék különösen jó kedvükben voltak. A hold fényében hótáncot jártak, énekeltek, és virágos jókedvvel ballagtak hazafelé a csendes hegyoldalban. A nevetésük messzire szállt, még a szarvasok is felkapták a fejüket. Csakhogy a hátul baktató öreg Bakator egyszer csak megbotlott egy kiálló gyökérben, és elterült a puha hóban.
Hé… várjatok…! – nyögte, de a többiek olyan jókedvűen daloltak, hogy észre sem vették a hiányát. Bakator ott maradt a hidegben, mozdulatlanul. Hűha… ebből nagy baj lesz, ha a gazdák találnak rá! – gondolta magában, de már nem volt ereje tovább menni. Nem sokkal később a közelben lakó vincellér leánya, Malvinna, Júdásfüle gombát keresett a téli erdőben. Ahogy a hóban kiterülve meglátta a kis törpét, felsikoltott.
Ó te jó ég! Egy törpe! – kiáltotta.
Bakator is felriadt, és ugyanúgy megijedt a leánytól, mint a leány tőle. Egy pillanat alatt felpattant és elszaladt, már amennyire az ereje engedte. Malvinna azonban nem tudta kiverni a fejéből a kis lényt. „Hiszen fázik… bajban van… nem hagyhatom ott!” – gondolta. Visszasietett, és amikor újra meglátta a remegő törpét, már nem félt. Ölbe vette, meleg kabátjába bugyolálta, és kulacsából forralt bort adott neki. A meleg ital átjárta Bakator tagjait, és lassan visszatért belé az élet. Malvinna hazavitte a törpét a Rózsakő mögött megbújó barlanghoz. Rizling, Murci és Mirci először gyanakodva nézték a leányt, de amikor látták, hogy az öreg Bakator milyen hálásan mosolyog, ők is felengedtek. A törpék megmutatták Malvinnának a hegy titkait: a legjobb gombalelő helyeket, a rejtett ösvényeket, a mohával fedett sziklákat, ahol télen is terem valami. Malvinna pedig hálából finom szőlőt hozott nekik, és kulacsában aranyló bort. A törpék úgy érezték, mintha a hegy maga ajándékozta volna őket. Attól a naptól kezdve megszűnt a pincék dézsmálása. A szőlőfürtök boldogan sütkéreztek a nyári napfényben, a gazdák pedig csodálkoztak, hogy hirtelen minden rendben van.
A törpék megtanulták: néha egyetlen jószívű ember elég ahhoz, hogy a hegy békéje helyreálljon.
És hogy ne feledjék ezt a különös, csodás találkozást, a hegy lakói, emberek és törpék egyaránt, úgy tartják: január 23. a Badacsonyi törpék emléknapja, amikor a barátság, a segítség és a hegy titkos lakói előtt tisztelegnek.
Aki pedig ezen a napon a Rózsakőnél jár, talán még hallhatja is a törpék halk énekét a barlang mélyéről.
4.) A Tepéncsi tulipán jóslata
Badacsonyörsi hegy Badacsony hegyre kacsintó oldalában, ahol a szél mindig egy kicsit édesebben fúj, ott emelkedik a Tepéncs domb. A domboldalban gyakran játszott együtt két kislány: a tekintetes Szabóvári Szabó úr csinos, copfos lánya, Márika, és a Kovácskerti Kovács szőlősgazda vidám, örökké mosolygó leánya, Bábika.
Egyik őszi délután, amikor már javában tartott a szüret, valami különös ragyogásra lettek figyelmesek a domboldalban. A szőlősorok között, ahol ilyenkor már csak levelek és fürtök szoktak lenni, egy magányos tulipán nyílt. Későn, nagyon későn – mintha eltévesztette volna az évszakot.
A lányok köréje guggoltak, és a tulipán halkan, alig hallhatóan suttogni kezdett:
– Egyikőtök lesz a Tepéncsi tulipán… akihez mindenki örömmel tér vissza, akit szeretet vesz körül, és akinek neve messze száll majd a dombok között.
Márika és Bábika összenéztek. Mindkettőjük szíve megdobbant – hiszen ki ne szeretne ilyen jóslatot magának?– Biztos én leszek! – jelentette ki Márika, és megpödörte a copfját. – Dehogyis, én! – vágta rá Bábika, és karba tette a kezét.
A vita egyre hevesebb lett, míg végül sértődötten hátat fordítottak egymásnak. Egyik jobbra, másik balra fordult. A tulipán pedig csendben lehajtotta a fejét, mintha tudná, hogy a jóslatok néha próbára teszik az embereket.
🌿 Tizenöt év múlva
Az idő elszaladt, mint a szél a hegyoldalban. A két kislányból fiatal nő lett, és útjaik messzire sodródtak egymástól. De egy szüretkor – épp tizenöt évvel később – mindketten visszatértek a Tepéncs dombra.
A domboldalban újra ott állt egy későn nyíló tulipán. Ugyanúgy, ugyanott.
Márika és Bábika egyszerre értek oda, és amikor egymásra néztek, a régi sértődés elszállt, mint a köd a Balaton fölött.
A tulipán ismét megszólalt:
– A Tepéncsi tulipán nem egyetlen lány. Hanem az, aki visszatér ide szeretettel, és aki emlékszik arra, hogy a barátság fontosabb minden jóslatnál. A két egykori kisleány ekkor megértette: a jóslat róluk szólt – kettejükről együtt. Mert a Tepéncsi tulipán nem egy név, hanem egy szívbéli kötés.
Szüretkor keresd a Tepéncsi tulipánt.
5.) Péntek-árok és a Szombat-árok versenye
Sűrűn esett az eső a Badacsony oldalán, és a szőlősorok levelei úgy csillogtak, mintha mindegyik apró zöld tükör lenne. A Péntek-árok és a Szombat-árok pedig – ahogy ez minden héten egyszer megtörtént – épp nagyban vitatkoztak. Én vezetem le gyorsabban a vizet a hegyről – dicsekedett Péntek-árok, és olyan büszkén csobogott, hogy még a bazaltkövek is megkoccantak a nevetéstől. Ugyan már, kacagott vissza Szombat-árok, én vagyok a hétvége kezdete, minden vízcsepp nálam gurul a legvidámabban! A két árok úgy civakodott, hogy még a fenyők is csóválták a koronájukat. A szőlősorok szomjas levelei izgatottan susogtak. Csak siessetek, ti két csobogó bajnok, mert nagyon várjuk már a friss vizet! Az eső erre még gyorsabban hullott, mintha csak azt mondaná: „Rajta, rajta, kezdődjék a verseny!” A bazaltkövek gurultak, pattogtak, mintha dobpergést adnának a nagy eseményhez. A két árok egyszerre indult meg a hegyoldalon. Péntek-árok gyorsan kanyargott, mint aki már előre megtervezte az útját. Szombat-árok viszont olyan vidáman csobogott, hogy a vízcseppek kacagva fröccsentek szét, és még a levelek is vele nevettek.
A végén persze egyszerre értek le Badacsonytomaj határába, ahol a szőlők boldogan itták magukba a friss vizet. Döntetlen – mondták a levelek, és olyan hangosan kacagtak, hogy még a hegy is visszhangozta. Azóta a Péntek‑árok és a Szombat‑árok nem vitatkoznak többé. Ha eső jön, összefognak, és együtt vezetik le a vizet a hegyoldalról — vidáman, csobogva, mintha csak azt mondanák:
„Péntek vagy szombat, mindegy — a fontos a boldog Badacsony-hegy!”
6.) A Badacsonyi Fenyvesallé Téli Legendája
A Badacsony vasútállomásánál, ahol télen a szél úgy süvít végig a fenyvesallén, mintha régi titkokat hordozna, állt egy apró buszmegálló. A hó olvadó latyakban csorgott le a járda szélén, és a hegy felől érkező hideg illatában ott volt a borospincék mély, földes aromája.
A környéken mindenki ismerte a kiskastélyt a hegyoldalban. Régen egy módos családé volt, de az örökség körül akkora viszály támadt, hogy a falu még évtizedek múltán is suttogva emlegette. A két féltestvér – Dénes és Márton – sosem tudtak megegyezni. Irigység, régi sérelmek, kimondatlan vádak mérgezték a kapcsolatukat.
A kastély mellett lakott az iszákos szomszéd, Pista bá’, aki mindig tudni vélte, mi történik a hegyen. Azt mesélte, hogy amikor a hó olvadni kezd, és a fenyők között különös árnyékok mozognak, akkor visszatér a „kastély őre”. A gyerekek persze nevettek rajta, de a felnőttek sem voltak biztosak benne, hogy csak részeg mesék ezek. Egy téli estén Dénes, a fiatalabb féltestvér, bosszútól fűtve úgy döntött, megleckézteti Mártont. A kastély örökségét ugyanis végül Márton kapta, és Dénes ezt sosem tudta lenyelni. Kartonból kivágott egy emberalakot, hosszú kabáttal, kalappal, és a fenyvesallé egyik fájára függesztette. Úgy helyezte el, hogy a szél mozgassa, mintha élne. Azt akarta, hogy Márton megijedjen, amikor éjjel hazafelé tart a borospincéből. A szél belekapott a kartonfigurába, és az árnyék úgy táncolt a hófoltos úton, mintha valaki tényleg ott lógna. A fenyők zúgtak, a holdfény pedig ezüstös csíkokat húzott a megálló felé vezető ösvényre. Márton azonban azon az estén nem jött. Pista bá’ viszont igen. A szomszéd, aki a pincék felől tántorgott hazafelé, meglátta a mozgó alakot, és azt hitte, a régi legenda kelt életre. Szívhűdéses’ijedtében megfogadta, ha ezt most túléli, nem viszi magával a kastély őre, soha többet egy pohár bort meg nem iszik!
Nna, másnap reggel már az egész falu nagy nevetgélések közben arról beszélt, hogy „visszatért a kastély őre”, megijesztve az öreg iszákost! A történet futótűzként terjedt, és Dénes rájött, hogy a tréfája nagyon jól sikerült, de az örökség változatlanul Mártonnak maradt. Dúlt-fúlt mérgezve saját és a mellette élők életét.
A fenyvesallé csendes lett, mintha a szél is megnyugodott volna. A kartonfigura pedig ott maradt a hóban, összegyűrődve, jelentéktelenül – mint minden bosszú, ha végül kimondják az igazságot.
7. ) Valentin-napi mese
A Badacsony oldalából figyelt a Bagolyvár-domb, komoly, öreg, bölcs tekintettel. Vele szemben, kissé alacsonyabban, de annál vidámabb kedéllyel terpeszkedett az Örsi hegy oldalán a Tepéncsi Rókaluk-domb, amelynek oldalában egy régi rókavár bújt meg. A két domb jó barát volt. Évszázadok óta nézték egymást, beszélgettek a szelek nyelvén, és figyelték, hogyan változik alattuk a világ. Egy februári estén, amikor a levegőben már ott lebegett a tavasz ígérete, a Rókaluk-domb izgatottan szólt át a Bagolyvárnak: Hallod, öreg barátom? Valami különös történik ma éjjel! Érzem én is – morajlott vissza a Bagolyvár mély hangon. Mintha két szív dobogna egyszerre a völgyben.
És így is volt. A szőlősorok között két vörös bundájú árny suhant. Az egyik a Bagolyvár felől érkezett: Róka Rezső, a környék legfurfangosabb, de legszelídebb rókája. A másik az Örsi Tepéncsi Rókalukból jött: Róka Rózsi, aki híres volt arról a csavaros leányeszéről’ amivel mindenféle bosszúságot okozott a tyúkudvar gazdáinak. Mindketten ugyanarra a zsákmányra vadásztak: egy kövér, álmos vadkacsára, amely a nádasban szunyókált. Rezső jobbról lopakodott. Rózsi balról.
És amikor egyszerre ugrottak – puff! – egymásnak ütköztek. A vadkacsa felháborodott hápogással felröppent, és eltűnt a sötétben. A két róka pedig ott maradt egymással szemben, kissé kótyagosan, de annál nagyobb csillogással a szemében.
Te vagy az oka, hogy elszállt a vacsorám – morogta Rezső, de a bajsza alatt mosolygott.
Én? Te ugrottál elém! – felelte Rózsi, de a szeme vidáman csillogott ám.
A dombok csendben figyelték őket. A Bagolyvár sóhajtott: Nézd csak, barátom… ez bizony szerelem első koppanásra. A Rókaluk-domb kuncogott: Bizony, bizony. A vadkacsa elszállt, de valami sokkal fontosabb maradt itt.
Rezső és Rózsi még sokáig beszélgettek a csillagok alatt. Meséltek egymásnak rókakölyökkori csínyekről, kedvenc búvóhelyekről, és arról, milyen jó lenne együtt vadászni de nem ám egymás ellen, hanem egymásért. A két domb pedig, mint két öreg nagyszülő, meghatottan nézte őket.
Látod, Bagolyvár? – szólt a Rókaluk. A szerelem néha egy elszalasztott vacsorával kezdődik.
…és egy közös jövővel folytatódik – felelte a Bagolyvár.
Itt vége a mesének! De nincs vége a szerelemnek. Legyetek boldogok KisRókák!
8.) A Kis Tó Titka – 2 részes mese Badacsony földjéről
I. rész – A római harcos, akit elnyelt a Balaton
Kr. u. 355-ben, amikor a Balaton még szélesebb, mélyebb és vadabb volt, a mai Badacsonytomaj és Badacsonyörs között egy gazdag római villa állt. A villát szőlőskertek ölelték körbe, rabszolgák dolgoztak a tőkék között, és a birtok ura messze földön híres volt boráról és vendégszeretetéről. A villában szolgált egy harcos is: Lucius Marcellus, a császár egykori katonája. Erős volt, becsületes, és a villa ura nagyra tartotta. Ez azonban nem mindenkinek tetszett. A féltékenység és irigység lassan gyökeret vert egy másik szolgáló szívében, aki attól tartott, hogy Lucius egyszer átveszi a helyét. Egy este, amikor a villa lakói ünnepeltek, a féltékeny szolgáló alattomosan megmérgezte Lucius borát. A harcos még érezte, hogy valami nincs rendben, de már késő volt. A szolgáló , hogy eltüntesse tettének nyomát, a félholt katonát a Balaton partjára vonszolta, és a sötét vízbe lökte. Lucius teste elsüllyedt, de páncélja – a lemezes pikkelypáncél, kardja és pajzsának domborított fémdísze – fennakadt a tó fenekén egy természetes mélyedésben. A Balaton hullámai lassan betemették hordalékkal, korhadt ágakkal, és a harcos emléke eltűnt az idő homokjában. A villa rommá lett, a szőlők új gazdákra találtak, a rómaiak eltűntek – de Lucius páncélja ott maradt, csendben, évszázadokon át.
II. rész – A kis tó, amely őrizte a múltat
Évszázadokkal később, a Balaton visszahúzódása után a két település között egy aprócska tó alakult ki. A helyiek csak úgy hívták: a Kis Tó. Sekély volt, gyorsan befagyott, és minden télen a környék gyerekei itt tanultak meg korcsolyázni. Vérremenő’ hokimeccsek, nagy nevetések, forró tea, családi délutánok, baráti traccspartik- a tél első igazi öröme. A Balaton ritkán fagyott be ilyen korán, így a Kis Tó különleges ajándék volt. Aztán egy évben hatalmas esőzések jöttek. A víz megáradt, és a Kis Tó természetes gátja – amelyet senki sem tudta, mi tart össze – egyszer csak átszakadt. A tó vize elfolyt a Balatonba. A gátat nem kő, nem gyökér, nem emberi kéz tartotta össze, hanem Lucius Marcellus páncéljának maradványai. A lemezes pikkelypáncél, a kard, és a pajzs fémdomborítása évszázadokon át úgy feküdt a hordalék alatt, hogy természetes akadályként fogta vissza a vizet. Amikor a nagy esőzések kimosták a rétegeket, a római harcos csontjai és felszerelése előkerült – és vele együtt a gát is megszűnt. A régészek örültek a ritka, kivételes leletnek, de a helyiek azonban elszomorodtak. A Kis Tó eltűnt. A Balaton pedig már csak ritkán fagy be annyira, hogy biztonságosan lehessen rajta korizni. A jégpálya helyén most csak nádas és sás van. A tél már nem olyan, mint régen. A helyiek úgy tartják, hogy Lucius Marcellus szelleme évszázadokon át őrizte a Kis Tavat. A gát, amelyet páncélja tartott, nem véletlenül állt olyan sokáig. De eljön az idő, amikor újabb bátor katona harci páncéljával újraépíti a gátat! Mindenki nagy örömére!
9.) Az Etázs legendája
Egyszer akkor régen, amikor a Badacsony oldalában még működött a kis bazaltbánya, a falu végén élt egy vékony, szeplős arcú fiú: Zolcsika, a bányászok vízhordója. Minden reggel egy nagy fakantával indult útnak, és a hegy oldalában futó ösvényen hordta fel a friss vizet a dolgozóknak. A bánya fölött magasodott a hatalmas, lépcsőzetes bazaltfal. A bazaltorgonák úgy álltak egymás fölött, mintha a hegy maga épített volna magának egy fekete kőből készült palotát. Egy forró nyári délután a hegy mélyéről különös morajlást hallatszott. A bányászok azonnal tudták, hogy ez rossz jel, de dolgoztak tovább — a bazalt akkoriban nagy kincs volt. Zolcsika épp vizet vitt fel, amikor a hegy megremegett. A bazaltfal egyik felső „emelete” megindult, és hatalmas robajjal lezúdult a völgy felé. A bányászok kiabálva menekültek, de Zolcsika nem futott el. Ahelyett, hogy magát mentette volna, visszarohant a bánya bejáratához, ahol két idősebb munkás rekedt bent. A fiú segített nekik kijutni, és mindhárman épp időben értek ki, mielőtt a bejáratot elzárta volna a lezúduló kőtömeg. A bányászok megmenekültek — Zolcsikának köszönhetően. A bányát évekkel később bezárták, de a helyiek nem akarták, hogy a kisfiú bátorsága feledésbe merüljön, így a bazaltomlás aljában, a fenyvesek között egy kis emlékhelyet raktak össze bazaltkövekből. Nem volt rajta tábla, csak egy lapos kő, ahová mindenki letehetett valamit: egy kavicsot, egy fenyőtobozt, vagy csak a kezét.
Évtizedekkel később a turisták felfedezték a helyet. Valaki egyszer eldugott egy papirost az emlékhely kövei közé a nevével. Aztán még valaki. Aztán egy dátum. Aztán egy szerelmespár két monogramja.
Így lett az Etázs aljában álló kis bazaltkőből rakott emlékhely a Badacsony egyik titkos „beíró helye”, ahol az arra járók feljegyzik: a nevüket, a dátumot vagy egy apró üzenetet a hegynek. És ha csendben figyelsz a fenyvesben, néha úgy tűnik, mintha a bazaltfal mélyéről egy vékony fiúhang szólna:
„Vizet hoztam… minden rendben.”
10.) A Badacsony titkos járatainak legendája. Rövid krimi Zilka nyomozóval.
A helyiek szerint a hegy alatt járatok húzódnak, régi római pincék, elfeledett összeköttetések, amelyekben néha furcsa zajok hallatszanak.
Zilka badacsonyi lányként imádta a hegy történeteit, meséit, ismert minden zeg-zugot a hegyen, de még a környéken is, ám mint nyomozó nem hitt a legendákban. És tudta, hogy ahol pénz van, ott mindig van valaki, aki még többet, még többet akar.
A történet egy bejelentéssel indult: Zilka gyerekkori barátnője, a Kővári Blanka, a környék egyik legjobb borászleánya azt állította, hogy valaki lopja és hamisítja a borát. A hordók körül valami nem stimmelt, a mérő szerint kevesebb bor volt a hordókban, a bor íze is megváltozott, de a pince riasztója soha nem jelzett. Zilka a pincében kezdte a nyomozást. Végig nézte a hordókat, körbejárt a pincében, megvizsgálta falakat és hoppá!! a pince falán egy hajszálrepedés futott végig alig láthatóan, és mögüle hideg levegő áradt. Aha! Itt kell keresni a tettest….. Az elbújt ajtó mögött jól láthatóan friss lábnyomok mutatták az útvonalat a bortolvajok felé. Zilka egyedül ment le a hegy sötét járataiba. Nem szeretett társaságban dolgozni, és nem akarta, hogy a barátnője útban, egyúttal veszélyben legyen. A járat keskeny volt, a falakon víz csorgott, a levegőben penész és régi bor szaga keveredett. A nyomok egy nagyobb terembe vezettek. A földön műanyag ballonok, hamis címkék, szivattyúk. A fal mellett egy asztal, rajta egy laptop, amelyen épp futott egy rendeléslista:
„Hungarikum Badacsonyi Prémium Kéknyelű –>2800 palack -> holnap éjjel szállítás.”
Zilka összeszorította a fogát mérgében. A terem másik oldalán halk beszéd hallatszott. Három férfi dolgozott: a különböző pincékből összegyűjtött bort öntögették össze, palackozták, csomagolták kartonokba. Profik voltak. Gyorsak voltak. És veszélyesek! A mi nyomozólányunk elővette a fegyverét, de addigra a borhamisítók is észrevették. Az egyik férfi előkapott egy csavarkulcsot, a másik egy bicskát, a harmadik pedig a kijárat felé indult. Állj! Rendőrség! – mordult rájuk Zilka. A férfiak nem álltak meg. A járatban üldözés kezdődött. A mennyezet alacsony volt, a talaj csúszott, a levegő fojtó volt, így lihegve futott utánuk, a zseblámpa fénye ugrált a falakon. A járat hirtelen kettéágazott. A férfiak balra futottak. Zilka jobbra. Nem tévedésből. Tudta, hogy a hegy alatti utak összeérnek. A hegyet úgy ismerte mint a tenyerét! A bűnözőket sem kevésbé. A két járat egy nagyobb csarnokban találkozott. A borhamisítók berontottak – és Zilka már ott várt rájuk: Mondtam, hogy álljatok meg! A férfiak megtorpantak. A csarnokban csak a vízcseppek hangja hallatszott, ahogy a hegy lélegzett. A férfiak pedig tudták, hogy vége.
A rendőrség később átkutatta az egész járatrendszert. Kiderült, hogy a borhamisítók hónapok óta használták a járatokat, hogy észrevétlenül lopják a bort a környék pincéiből. A hamisított bort külföldre vitték, prémium badacsonyi címkével. A borhamisítók lebuktak, a járatokat lezárták. Zilka nyomozó pedig, amikor a nyári napsütésben kilépett a nagypapája présháza elé, felnézett a hegyre. A szél végigsöpört a szőlősorokon. Mintha a hegy azt mondta volna: „Jól dolgoztál.”
A Rózsakőtől a Korkován felé vezető kacskaringós, lépcsős, szűk, néhol kifullasztóan meredek ösvény egyik kanyarját a helyiek csak HűtőSZekrénynek hívják, ahol jó megpihenni, mert a földből a legnagyobb melegben is hűvös levegő áramlik a megfáradt kirándulókra.
11.) A Ranolder‑kereszt nagy legendája
Réges-régen, amikor Ranolder János püspök először érkezett a Badacsony tetejére, hosszú ideig csak állt, nézte a szikrázó Balatont, a szőlőket, a szomszédos hegyeket, és végül halkan ezt mondta:
„Aki már a világon minden szépet látott, az ideérkezve minden szépet ezen az egy helyen megláthat.”
A püspök annyira megszerette a hegyet, hogy elhatározta: hálából egy hatalmas keresztet állít a csúcsra, amely messziről is hirdeti a hegy szépségét és Isten dicsőségét. A kereszt hatalmas, fehér köveit a hegy lábánál faragták ki. A kövek olyan fényesen csillogtak a napban, mintha maguk is az égből hullottak volna. A legenda szerint 40 erős bivaly fogott össze, hogy a köveket felhúzzák a meredek hegyoldalon. A bivalyok lassan, nehézkesen, de kitartóan vitték a terhet — a hegy népe még sosem látott ekkora munkát. Amikor azonban felértek a csúcs közelébe, és a szomjas bivalyok először pillantották meg a Balaton hatalmas, csillogó vizét, azt hitték, hogy már csak néhány lépésre van a víz. A csorda egyszerre indult meg lefelé, rohantak csillogó víz, az ígéret felé. De a hegyoldal meredek volt, a sziklák élesek, és a bivalyok nem tudtak megállni. A legenda szerint mind a negyven állat lezuhant, és a sziklák között lelte halálát. A hegy népe napokig gyászolta őket. A püspök pedig azt mondta: Ha ennyi áldozat árán épül a kereszt, akkor annak örökké állnia kell.
A bivalyok tragédiája után a hegy népe még nagyobb tisztelettel dolgozott. A kereszt végül felkerült a helyére, és amikor a püspök megáldotta, a Balaton fölött különös, aranyszínű fény derengett. A helyiek úgy tartják:
Aki a kereszthez felér, annak a hegy megmutatja mindazt a szépséget, amit a püspök látott — és talán még többet is.”
12.) A Badacsonyi Füst – 1849 árnyékából
A badacsonyiak gyülekeztek a hegy lábánál, mert hírek jöttek: a szabadságharc lángja elérte a Balaton-felvidéket is. A faluban élt egy férfi, akit csak úgy hívtak: Kovács Bálint, a Kőverő. Nem azért, mert kovács volt, hanem mert olyan erővel tudta megütni a bazaltot, hogy a szikra messzire repült. Azt mondták róla, ha egyszer fegyvert fog, azt nem teszi le, amíg az ügy el nem dől. Március 15-én, amikor Pesten kimondták a szabadság szavait, Badacsonyban még csak a szél hozta a hírt. De mire a nyár eljött, a hegy oldalában már gyakorlatoztak a nemzetőrök. Bálint is köztük volt. Nem beszélt sokat, de amikor kellett, elől állt a sorban, harcban. Aztán jött 1849 tavasza. A remény. A győzelmek. Azt hitték, a hegy is mosolyog. De a mosoly hamar eltűnt. Mert jött a hír: a cár serege előre tört. Külső segítség. Idegen csizmák. Olyan túlerő, amit ember nem állíthat meg puszta elszántsággal. A badacsonyiak nem értették, miért kell egy birodalomnak beleszólnia abba, hogy egy kis ország mit akar kezdeni a saját szabadságával. De a történelem nem kérdez, csak tapos. A nyár végére a harcok elértek a Balaton környékére is. A badacsonyi nemzetőrök egy kisebb csapatát küldték előre, hogy feltartsák az ellenség egyik oszlopát. Bálint vezette őket. Tudták, hogy nem győzhetnek, de azt is, hogy időt nyerhetnek. És néha az idő többet ér, mint a fegyver. A harc rövid volt, de vad. A bazaltorgonák visszhangozták a lövéseket, mintha maga a hegy is belekiáltott volna a küzdelembe. Bálint utolsónak maradt talpon. A legenda szerint, amikor elfogyott a lőszere, a puskatussal folytatta, és amikor az is eltört, a saját két kezével. Végül leverték őket. Külső segítséggel, túlerővel, könyörtelenül. A hegy lábánál még napokig égett a bozót, a füst pedig lassan kúszott fel a bazaltfalakra. Azóta minden március 15-én, amikor a szél a megemlékezés fáklyáit lobogtatja, a badacsonyiak szívében, lelkében fellobban az a makacs el nem engedett szabadságvágy, amelyet sem a túlerő, sem a gyorsan múló idő, sem birodalmak árnyéka nem tudott kioltani.
13.) A Rodostói Vándor és a Badacsonyi Szőlőskalács Legendája
Egyszer, nagyon régen, az 1800-as évek végén különös idegen érkezett a Badacsony aljába. Magas volt, barna bőrű, és turbánt viselt a fején. A falubeliek csodálkozva nézték, mert ilyen embert még sosem láttak errefelé. A férfi neve Ali volt, és messzi földről, a tengerparti Rodostóból jött. Egyetlen célja volt: megtalálni a magyar bujdosók leszármazottait, akik a szabadságharc bukása után Rodostóban éltek száműzetésben. A turbános ismeretlen azt remélte, hogy talán itt, a Balaton környékén élnek még rokonai. Ali felkapaszkodott a Badacsony oldalába, hogy jobban lássa a vidéket. Ahogy a nap lassan lejjebb csúszott, elérkezett az ima ideje. A férfi megállt, elővette a kis, színes szőnyegét, letekerte a fenyők között, és kelet felé fordult, ahogy otthon szokta. A szél elcsendesedett, ahogy esténként tette mindig, Balaton tükrén aznapi utolsó arany csík búcsúztatta a napot. Ali pedig úgy érezte, mintha hazatért volna. Amikor befejezte az imát, a földre tett egy apró kavicsot, és azt mondta: Ez a hely legyen Rodostó emléke. Itt maradok, és ezzel meg is jelölte a helyet, ahol később felépült a Rodostó Turistaház.
A pék leánya
A faluban élt egy kedves, mosolygós lány az Emma, a pék egyetlen gyermeke. Minden reggel friss kenyér illata lengte be a házukat, és Emma híres volt arról, hogy a legfinomabb kalácsot ő tudta fonni. Amikor Ali először meglátta pékleányt a piacon, a szíve nagyot dobbant. Emma pedig elnevette magát, amikor a turbános idegen ügyetlenül próbált magyarul kérni egy cipót. A szerelem gyorsan szövődött közöttük. Ali letelepedett a faluban, segített a pékségben, és megtanulta a magyar szavakat — bár néha még összekeverte őket, amitől Emma mindig kacagott. Végül összeházasodtak, és a falu népe úgy fogadta Alit, mintha mindig is közéjük tartozott volna. Egy őszön, amikor a szőlő már édesre érett, Ali különös ötlettel állt elő: Emmikém, mi lenne, ha a kalácsodba szőlőt is tennénk? – Szőlőt? – csodálkozott a lány. – De hogyan? Ali mosolygott, és megmutatta: Megfőzte az érett, édes szőlőszemeket, átpaszírozta a szitán, kis vajjal kikeverte, hogy selymes krém legyen. Majd azt mondta: Kend meg ezzel a megkelt, kinyújtott tésztát. De ne sajnáld! Így is tett, bőségesen megkente, összefonta hármas fonásba, és pirosra sütötte. Amikor kivették a kemencéből, az egész falu megérezte azt a bódító illatot, ami semmi mástól, csak a finom badacsonyi szőlő és a kelt tészta összebarátkozásából született. A vándorok pedig vitték a hírét messze földre.
Így lett világhírű a Badacsonyi szőlőskalács, és így született meg a legenda, amelyet ma is mesélnek a Rodostó Turistaház környékén.
14.) A mamutok ajándéka
Az őskor hajnalán, amikor a Balaton helyén is még csak köd gomolygott, hatalmas mamutfiúk és mamutlányok játszottak a vidéken. Dübörgött alattuk a föld, amerre jártak, s a játékuk néha nagyobbra sikerült, mint gondolták. Egy napon az egyik mamut a játék hevében nagy lendülettel hanyatt esett a két óriási mancsát hátra csapta, hogy még a föld is megremegett, és ahol a keze a földet érte, két hegy emelkedett ki: a Badacsony és a Gulács. Ahogy mamut még tovább gurult, s ahogy oldalra fordult, hatalmas teste vájatot húzott a földbe. Így született meg a Tóti-hegy és az Örsi-hegy közötti völgy, amit mostanság már Vágásnak hívnak.
A játékos hempergésnek az lett vége, hogy a mamutleány mérgesen toppantott egyet, a helyén a föld mélyéből pedig meleg víz tört fel, olyan erővel, hogy a párája az égig szökött. A mamutok örömmel trombitáltak rá — hiszen jólesett nekik a meleg gőz a nagy játék után.
Sok-sok év telt el, a forrás csak folyt továbbra is, a mamutok már rég csak legendák voltak, amikor emberek telepedtek le a völgybe az életet adó meleg víz mellé, ami még mindig ott bugyogott, télen már messziről látszott, ahogy gőzölög. A hideg napokon a pára úgy szállt az ég felé, mintha csak mutatná az utat a fázóknak és a fájós lábúaknak. Az emberek odamentek ruháikat tisztára mosni, feredőzni’, és hamar rájöttek, hogy a víz különös erővel bír: meggyógyította a nyakmerevedést, a derékfájást, a zsibbadó lábakat.
Évek múltán kényelmes fürdőhelyet alakítottak ki körülötte. Csodás ősfás parkokban tüdőtisztító sétautak segítették a pihenést, a gyógyulást! Nyáron a hűs árnyékot adó fűzfák alatt kialakított pihenőkertekben, kényelmes padokon, télen pedig a jótékony meleg víz melengette medencékben gyógyította a zord idő elől menekülő embereket. Így lett a völgyből gyógyító hely!
A mamutok játékos ereje és a föld mélyének melege együtt teremtette meg azt a völgyet, amely azóta is gyógyít, vigasztal és pihentet mindenkit, aki arra jár.
És ha egyszer télen arra vetődsz, csak kövesd a felfelé szálló párát — biztosan jó helyre vezet.
15.) A Húsvéti Loccsanás legendája
(badacsonyi mese gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt)
Húsvét reggelén a Badacsony fölött olyan ragyogóan sütött a nap, mintha maga a Tavasz is ott ült volna a hegy tetején. A badacsonyörsi kemping strandján már kora délelőtt gyülekeztek a fiúk, lányok, barátok és iskolatársak. A levegő tele volt izgalommal, nevetéssel, és persze a nagy fogadás suttogásával:
Ki ér át gyorsabban a badacsonyi nagy strandra?
A horgászoktól kölcsönkért csónakokban egy fiú és egy lány ült, felváltva eveztek, hogy igazságos legyen a verseny. A többiek a parton kézfogással hosszú láncot alkottak, és úgy szurkoltak, mintha a világ legnagyobb bajnoksága zajlana éppen. A rajt után a két csónak fej-fej mellett haladt. A víz csillogott, a lapátok ritmusosan csapták a hullámokat, és a gyerekek hangja messzire szállt a tó felett. Amikor a badacsonyi nagy strand mólója felé értek, a várakozók már tapsoltak, ujjongtak. A két csónak egyszerre ért a bójához, ahol az iskolából kimaradt nagyfiúk álltak. Ők persze nem bírtak magukkal: hangos ünneplés helyett véletlenül — de tényleg teljesen véletlenül! — nekimentek az elsőnek érkező csónaknak. A csónak megbillent, és Cili, aki ügyesen belapátolta magukat az első helyre, egy hatalmas csobbanással a vízbe zuhant. A második csónak azonnal fordult volna, hogy segítsen, de az irigykedő nagyok közéjük álltak, és nem engedték őket. Cili kapaszkodott a csónak szélébe, de az evezéstől már nagyon elfáradt, keze lassan lecsúszott… és elmerült a vízben. Szerencsére a többiek észrevették. A láncot alkotó szurkolók ekkorra már a strandra értek, és együtt, gyorsan, ügyesen kimentették Zilkát. A lány köhögött, prüszkölt, de hamarosan már mosolygott is főleg amikor mindenki megölelte, és megígérték, hogy ez lesz a nap legnagyobb kalandja.
És így is lett.
Mire Cili átöltözött és átmelegedett, a parton már elkezdődött a nagy Húsvéti Locsolás Ünnepe.
Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere:
CsokiNyuszi, csokitojás kosárszám, illatos sonka, friss kenyérrel, pohár gyöngyöző Kéknyelű a felnőtteknek, játékos programok, és még egy sztárfellépő is, aki olyan dalokat énekelt, hogy még a hullámok is táncra keltek.
A gyerekek pedig boldogan locsolták egymást — hiszen ha már Cili így megfürdött, akkor más se maradjon szárazon!
A nap végére mindenki tudta: ebből hagyomány lesz.
És így történt, hogy minden évben, Húsvétkor, a Badacsonyi Strandon megrendezik a Húsvéti Loccsanást: csónakversennyel, locsolkodással, nevetéssel és Cili legendás vízbe esésének vidám emlékével köszöntik a Nyuszit és a Tavaszt.
16.) A Kata-domb legendája
( Saci, Gyula, a Kukucska és a Békakő története)
Badacsony oldalában, a felső kolónia alatt, az utolsó házsorok felett terült el egy kedves kis domb. A falubeliek csak így emlegették: Kata dombja.
A domb lábánál csörgedezett egy apró forrás, amit mindenki Gyula kútjának nevezett. Gyula, a csordás, nap mint nap füttyentve terelgette a teheneket a régi marhaitató vályúhoz, (ami a mai napig megtalálható, bár már benőtte a csipkebogyó) ami mellett magasodott egy nagy, sötét bazalttömb: a híres Békakő. A falubeliek szerint a kő figyel, hallgat, s olykor még meg is mozdul. Gyula felesége, Saci, csinos, kedves, mosolygós asszony volt. Szerette a természetet, és gyakran járt fel a dombra tyúkgombát, vadsóskát vagy az első fagy után bicskét szedni. A domb tele volt illattal, madárdallal, Saci pedig mindig énekelt, miközben gyűjtögette a Kata dombon termett finomságokat.
A környéken azonban élt egy különös, mogorva ember, akit mindenki csak Kukucskának hívott. A szomszéd faluból járt át a hegyen átvezető kis úton a pincéjébe, és rossz szokása volt, hogy a Békakő mögül leskelődött, onnan ijesztgette a lányokat, asszonyokat, köztük a Sacit is! Gyulával sokszor össze is vesztek emiatt, többször majdnem verekedésig fajult a dolog, de Kukucska nem tanult belőle.
Egy napon, amikor Saci épp a dombon gyűjtögetett, a bortól felbátorodott Kukucska odalépett hozzá, hogy megcsókolja. A fiatalasszony azonban nem hagyta magát: a kosarával akkorát suhintott a férfira, hogy annak rögtön elment a kedve mindenféle további közeledéstől. Morogva visszahúzódott a Békakő alá, és onnan leskelődött tovább.
Nna, szaladt is ám a mérges férj, a Gyula, aki már messziről kiabálta:
Te gazember! Meg ne lássalak többet a feleségem mellett, mert agyonváglak!
Kukucska erre előkapott egy furkosbotot a kő mellől, és fenyegetően hadonászni kezdett. Ahogy azonban dühösen felemelte a botot, a Békakő megmozdult. Egyetlen döndüléssel eldőlt, és maga alá temette a mérges férfit. Gyula nagy kiabálással, azonnal rohant segítségért, és a környéken lakó férfiak hamar szaladtak is, legörgették a követ szegény emberről, de addigra már késő volt: Kukucska kíváncsi életét nem lehetett megmenteni.
A falubeliek pedig azóta is azt mondják: A túl kíváncsi ember a Békakő alatt végzi!