Egyszer akkor régen, amikor a Badacsony oldalában még működött a kis bazaltbánya, a falu végén élt egy vékony, szeplős arcú fiú: Zolcsika, a bányászok vízhordója. Minden reggel egy nagy fakantával indult útnak, és a hegy oldalában futó ösvényen hordta fel a friss vizet a dolgozóknak. A bánya fölött magasodott a hatalmas, lépcsőzetes bazaltfal. A bazaltorgonák úgy álltak egymás fölött, mintha a hegy maga épített volna magának egy fekete kőből készült palotát. Egy forró nyári délután a hegy mélyéről különös morajlást hallatszott. A bányászok azonnal tudták, hogy ez rossz jel, de dolgoztak tovább — a bazalt akkoriban nagy kincs volt. Zolcsika épp vizet vitt fel, amikor a hegy megremegett. A bazaltfal egyik felső „emelete” megindult, és hatalmas robajjal lezúdult a völgy felé. A bányászok kiabálva menekültek, de Zolcsika nem futott el. Ahelyett, hogy magát mentette volna, visszarohant a bánya bejáratához, ahol két idősebb munkás rekedt bent. A fiú segített nekik kijutni, és mindhárman épp időben értek ki, mielőtt a bejáratot elzárta volna a lezúduló kőtömeg. A bányászok megmenekültek — Zolcsikának köszönhetően. A bányát évekkel később bezárták, de a helyiek nem akarták, hogy a kisfiú bátorsága feledésbe merüljön, így a bazaltomlás aljában, a fenyvesek között egy kis emlékhelyet raktak össze bazaltkövekből. Nem volt rajta tábla, csak egy lapos kő, ahová mindenki letehetett valamit: egy kavicsot, egy fenyőtobozt, vagy csak a kezét.
Évtizedekkel később a turisták felfedezték a helyet. Valaki egyszer eldugott egy papirost az emlékhely kövei közé a nevével. Aztán még valaki. Aztán egy dátum. Aztán egy szerelmespár két monogramja.
Így lett az Etázs aljában álló kis bazaltkőből rakott emlékhely a Badacsony egyik titkos „beíró helye”, ahol az arra járók feljegyzik: a nevüket, a dátumot vagy egy apró üzenetet a hegynek. És ha csendben figyelsz a fenyvesben, néha úgy tűnik, mintha a bazaltfal mélyéről egy vékony fiúhang szólna:
„Vizet hoztam… minden rendben.”
