A Badacsony vasútállomásánál, ahol télen a szél úgy süvít végig a fenyvesallén, mintha régi titkokat hordozna, állt egy apró buszmegálló. A hó olvadó latyakban csorgott le a járda szélén, és a hegy felől érkező hideg illatában ott volt a borospincék mély, földes aromája.
A környéken mindenki ismerte a kiskastélyt a hegyoldalban. Régen egy módos családé volt, de az örökség körül akkora viszály támadt, hogy a falu még évtizedek múltán is suttogva emlegette. A két féltestvér – Dénes és Márton – sosem tudtak megegyezni. Irigység, régi sérelmek, kimondatlan vádak mérgezték a kapcsolatukat.
A kastély mellett lakott az iszákos szomszéd, Pista bá’, aki mindig tudni vélte, mi történik a hegyen. Azt mesélte, hogy amikor a hó olvadni kezd, és a fenyők között különös árnyékok mozognak, akkor visszatér a „kastély őre”. A gyerekek persze nevettek rajta, de a felnőttek sem voltak biztosak benne, hogy csak részeg mesék ezek. Egy téli estén Dénes, a fiatalabb féltestvér, bosszútól fűtve úgy döntött, megleckézteti Mártont. A kastély örökségét ugyanis végül Márton kapta, és Dénes ezt sosem tudta lenyelni. Kartonból kivágott egy emberalakot, hosszú kabáttal, kalappal, és a fenyvesallé egyik fájára függesztette. Úgy helyezte el, hogy a szél mozgassa, mintha élne. Azt akarta, hogy Márton megijedjen, amikor éjjel hazafelé tart a borospincéből. A szél belekapott a kartonfigurába, és az árnyék úgy táncolt a hófoltos úton, mintha valaki tényleg ott lógna. A fenyők zúgtak, a holdfény pedig ezüstös csíkokat húzott a megálló felé vezető ösvényre. Márton azonban azon az estén nem jött. Pista bá’ viszont igen. A szomszéd, aki a pincék felől tántorgott hazafelé, meglátta a mozgó alakot, és azt hitte, a régi legenda kelt életre. Szívhűdéses’ijedtében megfogadta, ha ezt most túléli, nem viszi magával a kastély őre, soha többet egy pohár bort meg nem iszik!
Nna, másnap reggel már az egész falu nagy nevetgélések közben arról beszélt, hogy „visszatért a kastély őre”, megijesztve az öreg iszákost! A történet futótűzként terjedt, és Dénes rájött, hogy a tréfája nagyon jól sikerült, de az örökség változatlanul Mártonnak maradt. Dúlt-fúlt mérgezve saját és a mellette élők életét.
A fenyvesallé csendes lett, mintha a szél is megnyugodott volna. A kartonfigura pedig ott maradt a hóban, összegyűrődve, jelentéktelenül – mint minden bosszú, ha végül kimondják az igazságot.
