Badacsonyban, a strandon működött egy kis büfé. Nem volt nagy, nem volt különleges, de volt benne valami, amitől az ember úgy érezte, hogy ide mindig jó visszatérni. Talán a három fiatal miatt, akik ott dolgoztak. Két középiskolás fiú és egy csinos gimis lány. Első nyaruk volt együtt, mégis úgy dolgoztak össze, mintha évek óta egy csapat lennének. A pult mögött állandó volt a nevetés, a zrikálás, a jókedv. A strandolók is imádták őket, mert nemcsak gyorsak voltak, hanem valahogy minden rendelés mellé adtak egy kis plusz életkedvet is. A szomszéd büfékben is beszédtéma lett, milyen ügyesen figyelnek egymásra: ha az egyik fiatal vendége kérdezett valamit, a másik már hozta is a választ; ha valaki elfelejtett egy rendelést, a harmadik már pótolta is. A friss ételek, a villámgyors kiszolgálás és a jókedv miatt a kis büfé hamar a strand egyik kedvenc helye lett.
A szezon közepe felé azonban valami megváltozott. Az egyik fiú — a csendesebb, a figyelmesebb — észrevette, hogy a lány mosolya valahogy másképp világítja meg a napot. Hogy a nevetése valahogy tovább zenél a fülében. Hogy a közös munka már nem csak jókedv, hanem valami egészen más is.
Szerelmes lett.
Csakhogy a lány szíve már foglalt volt. A szomszéd városból járt át hozzá a gimnáziumi barátja, aki néha a záróra előtt nemsokkal a büfében is megjelent. Amíg a lány dolgozott, a fiú rendelt valami finomat, leült egy asztalhoz, és türelmesen megvárta, hogy lejárjon a műszak. A büfés fiú ilyenkor mindig kicsit összeszorult szívvel figyelte őket. Nem haragból, nem irigységből — csak abból a fajta szomorúságból, amit az ember akkor érez, amikor tudja, hogy valami szép dolog nem az övé. Egy este a lány barátja harcsapaprikást kért. A büfés fiú gondolta, itt az alkalom, kicsit megviccelem a srácot, ne legyen már olyan boldog!!! Keresett egy nagy, mély salátástányért, aljába betessékelte az utolsó adag, aznap megmaradt túróscsuszát, tejfölt, túrót, szallonapörcöt. Meglátta az apróra vágott kaprot, nna, azt is még rá!! Nehogy már jó legyen!! A tetejére rámerte a harcsapaprikást. Mehet! A lány hálásan mosolygott rá az óriási adag láttán: Köszi, de rendes vagy! Kivitte a tányért a szerelmének, aki csak nézte a nagy tányért. Ekkora porciót még nem kapott egyszer sem. A fiú beletolta a villát a paprikásba… és megállt.
A hal alól erős kapros illat gomolygott elő. Olyan erős volt, hogy körbenézett: vajon ki eszik itt ilyen kapros csodát? Aztán rájött: ez az ő tányérjából árad. Vicceskedést sejtett rögtön. Egy életem, egy tányérom – morogta magában. – Ha már így alakult, megeszem.
Beleharapott. És abban a pillanatban minden megváltozott.
A kapor frissessége, a túró krémessége, a füstölt szalonna aromája, a hal puhasága olyan ízélményt robbantott a szájában, hogy tágra nyílt szemekkel, szinte elkábulva nézett maga elé. A szomszéd asztalnál ülők látták az arcát, és kíváncsian odasomfordáltak: Elnézést… mi ez amit eszel, mit rendeltél, isteni illata van? Ő kedvesen rámutatott a pultban kissé gonoszan figyelő fiatal pultosra és mondta rögtön, tőle kérjék, ő készítette.
A nyár hátralévő napjaiban a különös étel — a harcsapaprikás kapros túróscsuszával — lett a büfé legnagyobb slágere. A turisták sorban álltak érte, a szomszéd büfék irigykedtek, a három fiatal pedig még jobban összekovácsolódott. A büfés fiú pedig sosem vallotta be, hogy a kapros túróscsuszát igazából bosszúból csinálta.
Jó sok év telt el azóta a ’szerelmes fiú’ már komoly üzletet vezet a badacsonyi vendéglátásban, -igaz nem a strandon- de emlékezett a ‘harcsapaprikás kapros túróscsuszával’ esetére. Üzletében a vendégek, még külföldről is járnak vissza a Bosszúhal’ kedvéért.
