A Badacsony lábánál állt egy öreg épület. Nem kastély, nem villa, nem menő apartman — csak egy kőből rakott, makacs kis kuckó, ami már akkor is ott volt, amikor a környék fiataljai még nem telefont töltöttek, hanem szőlőt puttonyoztak. Az emberek csak úgy hívták: Teniszpálya bódéja. Ő meg erre mindig azt gondolta: Hát kösz….. lehetnék valami menőbb is, de mindegy, legalább nem „putri”.
Régen, amikor még Örffy család teniszpályája volt mellette, elegáns urak és hölgyek sétáltak el előtte. Fehér ruhák, fűzős cipők, csilingelő nevetés. A ház akkor még fiatal volt, és azt hitte, ez így marad örökre. Aztán eltelt száz év. A gróf eltűnt, a teniszpálya megkopott, a ház fala megrepedezett, a korlát megfakult. De ő csak állt tovább, mert ilyen volt: makacs, mint egy rossz időjárás-jelentés. Egy nap azonban történt valami. Megérkezett Kata, a különc platánfa. A szél hozta, a sors rakta oda, a ház pedig csak nézett: – Na, ez meg ki? Egy fa, ami nem a strandon nő? Hát gratulálok. Kata persze nem sértődött meg. Őt nem érdekelte, ki mit gondol. Gyökeret eresztett, kihúzta magát, és azt mondta: Szia, öreg. Mostantól én is itt lakom. A kisház először morgott. Aztán megszokta. Aztán… megszerette. Mert Kata minden nap hozott valami újat: madarakat, árnyékot, szelet, illatot, életet. És hozott fiatalokat is. A mai kor gyerekei ugyanis felfedezték a helyet. Nem azért, mert szép volt. Hanem mert instakompatibilis.
Jöttek a srácok, leültek a bazaltkő lépcsőre, a fehérre meszelt kőkorlátra, elővették a telefonokat, és így szóltak:
Hú, de retro ez a ház! Ez full vintage! Olyan, mintha egy régi játékból lépett volna ki! Csináljunk róla képet, tök menő háttér! A ház először csak pislogott. Aztán rájött: Várjunk csak… ezek engem fotóznak? Engem? A repedt falammal, a töredezett bazaltoszlopokkal? És valami furcsa melegség futott át rajta. Olyan… büszkeségféle. Kata pedig zizegve nevetett: –Látod, öreg, mondtam én, hogy még jók vagyunk valamire. A kisház azóta is ott áll. Nem szép, nem új, nem csillog. De van története, és azt a fiatalok valahogy megérzik. Leülnek mellé, beszélgetnek, zenét hallgatnak, néha még titkokat is rábíznak. És ha csend van, a ház néha így szól Katához:
Te, lehet, hogy öreg vagyok… Az vagy – feleli Kata. …de még mindig itt vagyok. Én is – mondja Kata. ……. ..s amíg itt vagyunk, addig ez a hely él.
És él is. Mert minden hely addig él, amíg valaki szereti.
