Én vagyok a lány a szökőkút peremén. Aki térdel. Aki védekezik. Aki vár.
Nem mindig voltam kő. Valamikor, amikor a háború színezte mérgesbarnára’ a Balaton színét, láttam egy nőt a parton. A férfi, aki vele volt, festette a fényt, a Balaton fényét. Ő pedig… ő védte. Pont úgy tartotta a kezét, mint én most. A szél felkapta a kendőjét, és mert aznap a nap túl erősen csillant meg a vízen, Pauler Júlia felemelte a karját, hogy óvja a festésbe belemerülő művész arcát. A mozdulat olyan tiszta volt, olyan emberi, ahogy csak egy szerelmes nő óvhatja a férfit, akit minden nehézség ellenére választott.
Azt mondják, egy szobrász látta meg őket ekkor.
Azt mondják, nem tudta elfelejteni a mozdulatot.
Azt mondják, ezért vagyok most itt.
Én nem tudom, igaz-e..
Én pedig őrzöm őt. Őrzöm a mozdulatát. Őrzöm a csendjét.
Azt hiszik, védekezem. Pedig nem. Én csak tartom a fényt, amit egyszer láttam abban a védő kézben.
A fényt, amit Egry József ecsete hagyott a világban.
A fényt, amit a Balaton minden este visszatükröz.
A víz ilyenkor hoz valamit. Egy kavicsot. Egy fénycsíkot. Egy emléket.
És én tovább őrzöm. Mert ez a dolgom.
Én vagyok a lány a szökőkút peremén. Aki térdel. Aki védekezik. Aki vár.
De nem félek. Csak emlékezem.
Őrzöm a fényt. Őrzöm a mozdulatot. Őrzöm a történetet.
