(rövid, vidám történet az 1800-as évek végéről)
A Szénégető-dűlőben az Örsi hegy egyik meredek, falakkal körbe ölelt völgyében Jutina és családja éppen a boksákat igazította. Nagyon meleg volt, sütött a forró szén, de muszáj volt tovább dolgozni. A gyerekek persze nem sokáig bírták a munkát. Pecsula, ne rúgd fel a kupacot! – szólt rá Vilma. – Nem rúgom, csak nézem, hogy áll! – felelte Pecsula, de persze már félig felrúgta. KisVilma és Tojásfejű közben azon vitatkoztak, ki tud gyorsabban felmászni a dűlő szélén álló öreg tölgyre. A vita természetesen ordibálásba torkollott, majd futásba, majd újabb ordibálásba. Itt már versenyben volt a Pecsula is. Apjuk, a Jutina csak legyintett. Hadd fussanak, legalább nem itt keverik a bajt. Dehogynem! A három gyerek ugyanis hamarosan visszatért, és hoztak nagy izgatottan valamit: egy régi, rozsdás lakatot, amit a tölgy gyökerei között találtak. Hogy végülis ki találta meg, azt nagy kiabálás után sem tudta meg a világ. Biztos valami kincshez tartozik! – jelentette ki Tojásfejű. Vagy egy pinceajtóhoz! – mondta KisVilma. Vagy egy titkos ládához! Keressük meg! -tette hozzá Pecsula. A három gyerek összenézett. Ez már terv volt. Mire Jutina és Vilma észbe kaptak, a gyerekek már a dűlő másik végén ástak, mert meg voltak győződve róla, hogy a lakat valami nagy titok része. Már álmodoztak…… jó ruháról, finom ételekről, krumplicukorról a boltból, a hegyentúli világról…..
Ebédidőben még mindig nem kerültek elő, ezért az apjuk utánuk ment Mit csináltok ott?! -kiáltotta. Kincset keresünk! – felelte Pecsula. A lakat mutatta az utat! -tette hozzá Tojásfejű. Ha megtaláljuk, veszünk krumplicukrot a Kopp boltban! -mondta álmodozó hangon a KisVilma. Jutina odament, megnézte a lakatot, forgatta, majd vállat vont.
Jájjmá! Ez a lakat a Gróf úr régi présházának ajtajáról esett le tavaly. Én dobtam el. A gyerekek dermedten nézték. Aztán egyszerre kezdtek kiabálni: Akkor miért nem mondtad?! Mert nem kérdeztétek! A vita nagy volt, hangos volt, de nem tartott sokáig. A gyerekek hamar túltették magukat rajta, és már új tervet szőttek: Ha nincs kincs, csinálunk magunknak! – mondta Pecsula. Hogyan? – kérdezte KisVilma. Elássuk Tojásfejű kalapját, és holnap megkeressük! De én azt hordom! – tiltakozott Tojásfejű. Pont ezért lesz igazi kincs! A kalap eltűnt. Másnap megtalálták. Harmadnap újra elásták. Negyednap Tojásfejű már háromszor is ellenőrizte, hogy a fején van-e. A dűlőben napokig jókedvűen szekálták a kincskeresőket a kincsaminincs” és az eltűnő/előkerülő kalap miatt.
