Kisfaludy úton, a Szegedy Róza-ház felett, a bazaltfal egyik beugrórészénél egy férfi állt, csuromvizes kabátban, sáros csizmában. A neve Levente Pista volt, és a hegy gyomrában rejtőző titkot ő találta meg — véletlenül, egy elcsúszott kő, egy megnyílt repedés, egy aranyló csillanás formájában. Éjszakákon át csákányozott, lapátolt. Egy ilyen átdolgozott éjszaka után Pista betért a Tereferébe, a helyi kocsmába. A kályha melege, a pálinka ereje, a fáradtság súlya lassan fellazította a nyelvét.
– Arany van ott fenn… – motyogta a sokadik kupica után. – A hegy alatt… – csúszott ki belőle a titok.
A sarokban már a hajnali nyitás óta iddogáló két férfi szeme felcsillant, összenéztek, bólintottak egymásnak. B. Feri és S. Tóni. Régi cimborák, gyors észjárásúak ugyan, de lassú munkások. Mindenhol rövid időn belül ki is telik a becsületük. Amikor Pista kiment az udvarra könnyíteni magán, ők követték. Egy lökés. Egy tompa puffanás. A pinceajtó csapódása. Pista ott maradt a sötétben, magatehetetlenül, bezárva. Feri és Tóni rohantak haza, kézbe kapták azonnal az ásót, lapátot, csákányt. Elindultak a Kisfaludy úton a hegy felé. A ködös esőben alig láttak valamit, már fent, szinte az út végén meglátták a Pista gödreit. Mintha egy őrült térképe lett volna.
Itt kezdjük! – lihegte Feri. Nem, ott! – mutatott Tóni.
Kétfelől ástak. de közben mindegyik fél szemmel a másikat figyelte. A sár csúszott, a kövek peregtek, a hideg eső az arcukat verte. A gondtalan úri gazdagság képe ott lebegett előttük: új ház, új ruha, pénz, bor, nők, élet. Dolgoztak eszeveszetten, ahogy csak a karjuk bírta. A csákány csattant, aztán még egyszer, majd még egyszer, mire a különösen erős ütés után mély tompa hang hallatszott a föld alól. Aztán hirtelen, a bazalt nagy csattanással megrepedt és felbuzogott a víz. Jéghideg. Tiszta. Megállíthatatlanul. A két férfi hátraesett a sárba, ahogy a víz előtört, először csak csordogálva, aztán egyre erősebben, míg végül patakként zúdult ki a frissen ütött repedésből.
Mi a…? – nyögte Feri. Ez nem arany… – suttogta bánatosan Tóni.
A víz nem állt el. Másnapra már kis ér folyt lefelé a hegyoldalon. A helyiek csodálkozva nézték:
Itt eddig nem volt forrás… A hegy megnyílt… Valami történt odafenn…
A két ásó, a csákány, a szétszórt kövek mindent elárultak — de senki sem kérdezett semmit.
A hegy nem mesélt, az aranyat elrejtette, a vizet pedig odaadta, a felette lévő házról nevet is kapott. -Kisfaludy forrás.
Így lett nekünk forrásunk, és így nem lett a Badacsony-hegyből világhírű aranylelőhely.
