Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Badacsony oldalában a sok Olaszrizling között már csak néhány bátor Kéknyelű szőlőtőke kapaszkodott a kövek közé, élt itt egy különös ember, különös gondolatokkal. Ifjan kalandvágyból messzi országokba vándorolt, bejárta a világot, és mindenhol tanult valamit a szőlőről, a borról, és főleg az emberekről. Amikor pedig visszatért, úgy döntött: Feléleszti a Badacsony régi szőlőművelő hagyományait és borainak hírnevét. Életre kelti a Badacsony szőlőhegyének régi dicsőségét és ízeit.
A hegy felé Félúton állt a kedvenc szőlőlugasa. Fából ácsolt, szélvédett hely volt, ahonnan csodás kilátás nyílt a Balatonra. Egy különösen hideg télen, amikor a tó vastagon befagyott, barátai gyűltek össze nála borkóstolóra. A lugasban pattogott a tűz, a poharakban gőzölgött a hegy leve, és a jókedv úgy terjengett, mint a frissen sült mangalicahús illata.
A férfi egyszer csak megállt, kinézett a jégmezőre, és huncut mosoly jelent meg az arcán.
– Barátaim! Mit szólnátok egy kis kalandhoz? – kérdezte, mert eszébe ötlött a régi idők, amikor a bort lovaskocsival vitték a jégen át a déli partra, és gabonával tértek vissza.
– Csússzunk át a Balatonon! Badacsonyból egészen Fonyódig!
A társaság először csak persze nevetett, de a bor bátorságot adott, a jég pedig olyan vastag volt, hogy még a szél is megállt rajta. Így vastag kesztyűt, kabátot húztak, és elindultak a csillogó jégtáblákon.
A Balaton halkan ropogott a lábuk alatt, a holdfény fénylő csíkot húzott a jégre, és a barátok úgy siklottak, mintha a tó maga simítaná előttük az utat. Fonyódon forró tea és nagy csodálkozó, de mosolygó tekintetek várták őket.
A kaland híre gyorsan terjedt, és attól a téltől kezdve, valahányszor a Balaton vastagon befagyott, a badacsonyiak és a fonyódiak összegyűltek, hogy együtt csússzanak át a jégen. Így született meg a Badacsonyi Átcsúszás, a tél egyik legkedvesebb, legvidámabb hagyománya.
És bár azóta sok minden változott, egy dolog biztos: ha a jég az úr, Badacsonyban mindig akad egy kis kaland.
