A badacsonyiak gyülekeztek a hegy lábánál, mert hírek jöttek: a szabadságharc lángja elérte a Balaton-felvidéket is. A faluban élt egy férfi, akit csak úgy hívtak: Kovács Bálint, a Kőverő. Nem azért, mert kovács volt, hanem mert olyan erővel tudta megütni a bazaltot, hogy a szikra messzire repült. Azt mondták róla, ha egyszer fegyvert fog, azt nem teszi le, amíg az ügy el nem dől. Március 15-én, amikor Pesten kimondták a szabadság szavait, Badacsonyban még csak a szél hozta a hírt. De mire a nyár eljött, a hegy oldalában már gyakorlatoztak a nemzetőrök. Bálint is köztük volt. Nem beszélt sokat, de amikor kellett, elől állt a sorban, harcban. Aztán jött 1849 tavasza. A remény. A győzelmek. Azt hitték, a hegy is mosolyog. De a mosoly hamar eltűnt. Mert jött a hír: a cár serege előre tört. Külső segítség. Idegen csizmák. Olyan túlerő, amit ember nem állíthat meg puszta elszántsággal. A badacsonyiak nem értették, miért kell egy birodalomnak beleszólnia abba, hogy egy kis ország mit akar kezdeni a saját szabadságával. De a történelem nem kérdez, csak tapos. A nyár végére a harcok elértek a Balaton környékére is. A badacsonyi nemzetőrök egy kisebb csapatát küldték előre, hogy feltartsák az ellenség egyik oszlopát. Bálint vezette őket. Tudták, hogy nem győzhetnek, de azt is, hogy időt nyerhetnek. És néha az idő többet ér, mint a fegyver. A harc rövid volt, de vad. A bazaltorgonák visszhangozták a lövéseket, mintha maga a hegy is belekiáltott volna a küzdelembe. Bálint utolsónak maradt talpon. A legenda szerint, amikor elfogyott a lőszere, a puskatussal folytatta, és amikor az is eltört, a saját két kezével. Végül leverték őket. Külső segítséggel, túlerővel, könyörtelenül. A hegy lábánál még napokig égett a bozót, a füst pedig lassan kúszott fel a bazaltfalakra. Azóta minden március 15-én, amikor a szél a megemlékezés fáklyáit lobogtatja, a badacsonyiak szívében, lelkében fellobban az a makacs el nem engedett szabadságvágy, amelyet sem a túlerő, sem a gyorsan múló idő, sem birodalmak árnyéka nem tudott kioltani.
