A helyiek szerint a hegy alatt járatok húzódnak, régi római pincék, elfeledett összeköttetések, amelyekben néha furcsa zajok hallatszanak.
Zilka badacsonyi lányként imádta a hegy történeteit, meséit, ismert minden zeg-zugot a hegyen, de még a környéken is, ám mint nyomozó nem hitt a legendákban. És tudta, hogy ahol pénz van, ott mindig van valaki, aki még többet, még többet akar.
A történet egy bejelentéssel indult: Zilka gyerekkori barátnője, a Kővári Blanka, a környék egyik legjobb borászleánya azt állította, hogy valaki lopja és hamisítja a borát. A hordók körül valami nem stimmelt, a mérő szerint kevesebb bor volt a hordókban, a bor íze is megváltozott, de a pince riasztója soha nem jelzett. Zilka a pincében kezdte a nyomozást. Végig nézte a hordókat, körbejárt a pincében, megvizsgálta falakat és hoppá!! a pince falán egy hajszálrepedés futott végig alig láthatóan, és mögüle hideg levegő áradt. Aha! Itt kell keresni a tettest….. Az elbújt ajtó mögött jól láthatóan friss lábnyomok mutatták az útvonalat a bortolvajok felé. Zilka egyedül ment le a hegy sötét járataiba. Nem szeretett társaságban dolgozni, és nem akarta, hogy a barátnője útban, egyúttal veszélyben legyen. A járat keskeny volt, a falakon víz csorgott, a levegőben penész és régi bor szaga keveredett. A nyomok egy nagyobb terembe vezettek. A földön műanyag ballonok, hamis címkék, szivattyúk. A fal mellett egy asztal, rajta egy laptop, amelyen épp futott egy rendeléslista:
„Hungarikum Badacsonyi Prémium Kéknyelű –>2800 palack -> holnap éjjel szállítás.”
Zilka összeszorította a fogát mérgében. A terem másik oldalán halk beszéd hallatszott. Három férfi dolgozott: a különböző pincékből összegyűjtött bort öntögették össze, palackozták, csomagolták kartonokba. Profik voltak. Gyorsak voltak. És veszélyesek! A mi nyomozólányunk elővette a fegyverét, de addigra a borhamisítók is észrevették. Az egyik férfi előkapott egy csavarkulcsot, a másik egy bicskát, a harmadik pedig a kijárat felé indult. Állj! Rendőrség! – mordult rájuk Zilka. A férfiak nem álltak meg. A járatban üldözés kezdődött. A mennyezet alacsony volt, a talaj csúszott, a levegő fojtó volt, így lihegve futott utánuk, a zseblámpa fénye ugrált a falakon. A járat hirtelen kettéágazott. A férfiak balra futottak. Zilka jobbra. Nem tévedésből. Tudta, hogy a hegy alatti utak összeérnek. A hegyet úgy ismerte mint a tenyerét! A bűnözőket sem kevésbé. A két járat egy nagyobb csarnokban találkozott. A borhamisítók berontottak – és Zilka már ott várt rájuk: Mondtam, hogy álljatok meg! A férfiak megtorpantak. A csarnokban csak a vízcseppek hangja hallatszott, ahogy a hegy lélegzett. A férfiak pedig tudták, hogy vége.
A rendőrség később átkutatta az egész járatrendszert. Kiderült, hogy a borhamisítók hónapok óta használták a járatokat, hogy észrevétlenül lopják a bort a környék pincéiből. A hamisított bort külföldre vitték, prémium badacsonyi címkével. A borhamisítók lebuktak, a járatokat lezárták. Zilka nyomozó pedig, amikor a nyári napsütésben kilépett a nagypapája présháza elé, felnézett a hegyre. A szél végigsöpört a szőlősorokon. Mintha a hegy azt mondta volna: „Jól dolgoztál.”
A Rózsakőtől a Korkován felé vezető kacskaringós, lépcsős, szűk, néhol kifullasztóan meredek ösvény egyik kanyarját a helyiek csak HűtőSZekrénynek hívják, ahol jó megpihenni, mert a földből a legnagyobb melegben is hűvös levegő áramlik a megfáradt kirándulókra.
